A tanácsköztársaság utolsó offenzívája – 1. rész

A magyar Vörös Hadsereg utolsó, 1919. július 20-án megindult tiszai támadása a magyar történelem ellentmondásos eseménye. A kezdetben sikeresen támadó magyar csapatokat a román hadsereg kelepcébe csalta és csaknem bekerítette, mire a vezérkar kénytelen volt elrendelni a visszavonulást.

A megtizedelt, demoralizált sereg napokon belül széthullott, ezzel nyitva hagyta az utat a román hadsereg számára Budapest felé. A megalázó vereség a tanácsköztársaság napokon belüli összeomlásához vezetett. Az első részben bemutatom a hadművelet előzményeit, az ország hadi helyzetét és azokat az okokat, amiért a kormány a támadás megindítása mellett döntött.

1919. június 7-én és 13-án Georges Clemenceau, Franciaország miniszterelnöke és a párizsi békekonferencia elnöke a sikeres felvidéki hadjáratot követően jegyzéket intézett Kun Bélához, amelyben közölte vele Románia és Csehszlovákia általa véglegesnek tekintett határait. Követelte, hogy négy napon belül üríttesse ki a Felvidéket, visszavonulva a kijelölt határok mögé, különben számolnia kell a szövetséges és társult hatalmak intervenciójával. Egyúttal megígérte, hogy a román csapatokat azonnal visszavonják, amint a Felvidék kiürítése megtörtént. 

Kun Béla válaszlevelében kijelentette, hajlandó visszavonulni a kijelölt határok mögé és felvenni a diplomáciai kapcsolatot a román és csehszlovák állammal. Azonban a határokat nem ismerte el, ezeket erőszak jogán szerzett, önkényesen kijelölt határvonalaknak nevezte. A további erőszak helyett a „Duna-völgyi népek konferenciájának összehívását” javasolta, ahol tárgyalásos úton lehetne rendezni a határok kérdését. (1)

A Vörös Hadsereg akkori vezérkari főnöke, Stromfeld Aurél hevesen tiltakozott a kivonulás ellen. A tehetséges hadvezér a sikeres felvidéki hadjárattal szerzett hírnevet magának, visszafoglalta Szlovákia magyarlakta területeinek nagy részét, Kassánál egészen a lengyel határig nyomult, és már készült Trencsén, Nagyszombat és Pozsony elfoglalására. Stromfeldet felháborította, hogy a tanácskormány nem használja ki a hadsereg sikereit.

Június 16-án a csehszlovák erők a Clemenceau-jegyzék okozta zűrzavart kihasználva újabb támadást indítottak, de Stromfeld visszaverte őket, így nyitva állt előtte az út Pozsonyba. Hamarosan azonban kénytelen volt meghajolni a tanácskormány döntése előtt, és megkezdte a kivonulás előkészítését. Kun Béla célja nem a Szent István-i határok megtartása volt, hanem, hogy az antant ellen erőt felmutatva képes legyen egy Breszt-Litovszk-szerű békét kiharcolni, amellyel biztosítaná a magyar kommün fennmaradását.

Ezzel időt nyerhetnének az ország bolsevizálásának befejezésére, az ellenforradalmi törekvések elfojtására, hogy később Szovjet-Oroszországgal együttműködve (akár a Szovjetunióhoz csatlakozva!) visszaszerezhessék az elvesztett területeket.  (2) Stromfeld a kivonulás levezénylése után a kormány politikája elleni tiltakozásul lemondott a vezérkar vezetéséről.

Szorongatott helyzetében Kun Béla úgy érezte, nincs más választása (megadásról hallani sem akart), minél előbb fegyveresen kell konfrontálódnia az antanttal, hogy valamiféle fegyverszünetet vagy békeszerződést csikarjon ki. 1919 júniusában megfogalmazódott az igény egy újabb offenzívára.

Elhúzódó, védekező háborúra a Magyarország nem lett volna képes. A döntést az is befolyásolta, hogy a tanácsköztársaság megtudta, hogy az antant fegyveres intervenciót fontolgat Magyarország ellen. Clemenceau júniusban a Kun Bélának szóló jegyzék kiadásával egy időben utasította tábornokait, Focht és d’Espereyt, hogy készítsenek tervet a tanácsköztársaság elleni hadjáratra.

Foch hamarosan bemutatta igen ambiciózus tervét, amely szerint nagy létszámú francia erőket kért, akikkel Budapestig vonult volna. Clemenceau, tartva a háborútól megcsömörlött közvélemény reakciójától, elutasította a tervet, és egyelőre a tanácskormány megdöntését politikai-gazdasági eszközökkel próbálta elérni, de nem vetette el teljesen a katonai beavatkozás lehetőségét sem.  (3)

Június 17-én a párizsi békekonferencia ötös tanácsa ismét összeült, és Foch ismertette álláspontját a magyar kérdéssel kapcsolatban. Újabb intervenciós tervet vázolt fel, ezúttal román és cseh csapatokra helyezte a hangsúlyt. Ezeket a csapatokat szerinte egységes (francia) parancsnokság alá kell vonni.  (4) Ezután ismertette a kisantant katonai vezetőinek július 11-i üzenetét arról, mekkora csapatokat tudnának Magyarország ellen fordítani.

A csehszlovák hadsereg összesen százezer katonát tudott mozgósítani. A teljes haderő hat, a fronton állomásozó, harcra kész gyalogos hadosztályból állt, és még két új hadosztály alakulóban volt. Ezek kb. július 18-ra készen álltak. A szerbek összesen 18-20 000 embert, 14 zászlóaljat, 12 lovasszázadot és 12 üteget voltak képesek Magyarországra küldeni (ez egyenlő egy fél gyalogos és egy teljes lovas hadosztállyal).

A román hadsereg teljes nyugati hadteste a Tiszánál állt, míg egy másik hadtest az ország keleti határait biztosította egy esetleges szovjet támadás ellen. A nyugati román sereg hat gyalogos és egy lovas hadosztályból állt, kb. 75 000 embert számlált, de ezt szükség esetén meg lehetett erősíteni 20 000 Erdélyben állomásozó tartalékossal. 

A magyarországi francia hadsereg két gyalogos hadosztállyal és egy lovasdandárral rendelkezett, valamint gépesített egységekkel: 3 osztály nehézágyúval, két páncélkocsi osztállyal és egy kistank századdal. A francia kontingens összesen 25 000 főt számlált.  (5) Clemenceau és Foch kész volt a magyar Vörös Hadsereget számban és minőségben is meghaladó sereget bevetni a tanácsköztársaság ellen, amennyiben nincs más mód annak megbuktatására.

Az antantcsapatok ellen felvonultatható magyar hadsereg állapota a győzedelmes északi hadjárat ellenére nem volt ideális. A seregben súlyos belső megosztottság uralkodott: a tisztikar főként a dualista hadsereg egykori tisztjeiből állt, akiket nem a kommunizmus iránti lelkesedés, hanem puszta kötelességtudat, illetve az ország egységének védelme motivált.  Julier Ferenc, későbbi vezérkari főnök szerint ekkoriban háromféle magyar tiszt létezett: azok, akik kilátástalannak érezték a harcot, a Horthy-féle Nemzeti Hadsereghez csatlakoztak.

Mások, a tanácsköztársasággal való ellenszenvük ellenére fel akarták venni a harcot a külső ellenséggel, és csatlakoztak a Vörös Hadsereghez. Megint sok más tiszt nem vett részt semmilyen harcban, egyszerűen elbújt, hogy „a tanácsrendszer bukása után tudását és erejét az ország újraépítéséhez rendelkezésre bocsáthassa.”  (6)

A legénységi állomány (a tanácsköztársaság hivatalosan eltörölte a katonai rangokat, csupán parancsnoki és legénységi állományt ismert el) részben meggyőződéses kommunistákból (elsősorban a kommün első napjaiban felállított munkáshadosztályok voltak ilyenek), részben hazafias lelkesedésből harcoló katonákból állt. Bár harci moráljuk jónak volt mondható, a tényleges harci értéket adó fegyelem, képzettség nem volt kielégítő.

Emellett a tisztikar állandó konfliktusban volt a politikai vezetéssel. A tanácskormány minden tisztben potenciális ellenforradalmárt látott, tevékenységüket politikai biztosokkal ellenőriztette, telefonjaikat lehallgatta, folyamatosan beleszólt a hadvezetés munkájába.

A hátország helyzete sem volt jobb. Hiány volt élelmiszerből és a legalapvetőbb cikkekből, amin csak rontott a közigazgatás anarchikus állapota. Az elégedetlenséget növelte, hogy a hadsereg és a vöröskatonák családjai kivételes ellátást kaptak, miközben mások éheztek.

A gyárakban lecsökkent a termelés, emiatt rendszeresen elmaradt a hadianyag. A hadsereg veszteségeinek pótlására nem lehetett a hátországból erősítést küldeni, mert már így is katasztrófával fenyegetett a termelés, elsősorban az élelmiszertermelés hiánya. Mindezeket tetézte az antant blokádja, aminek következtében nem lehetett külföldről élelmet szállítani az országba.   (7)

Kun Béla aggodalommal figyelte a magyar ellenforradalmi erők szerveződését is. A tanácsköztársaság kikiáltása után Bécsben külföldre menekült politikusokból megalakult a Magyar Nemzeti Bizottság, amely hamarosan felvette az Antibolsevista Comité nevet, és vezetőnek Bethlen Istvánt választotta.

A bizottság alapvetően háromféle mozgalmat tömörített: volt alkotmánypárti és néppárti legitimistákat, a Batthyány Tivadar-féle függetlenségi párt követőit és a Bethlen István által alapított Nemzeti Egyesülés Pártjának tagjait. Ez utóbbi körhöz tartozott Teleki Pál, Ráday Gedeon és Gömbös Gyula is.  (8) Május 5-én Aradon (pár nappal a város román megszállása előtt) Károlyi Gyula gróf De Gondrecourt francia tábornok támogatásával alakított ellenkormányt, amelyet a bécsi Comité is elismert.

Miután a kormány a franciák megszállta Szegedre költözött át, kenderesi birtokán felkereste Horthy Miklóst, hogy vállalja egy „Nemzeti Hadsereg” felállítását, amellyel meg lehetne dönteni Kun Béla kormányát. Valójában erre kevés esélyük volt. A fehér hadsereg nem volt elég nagy egy puccs végrehajtásához, és mozgásterét egészen az antant szabta meg. Emlékirataiban még Horthy is elismeri, hogy minden fontosabb döntéshez a megszálló franciáktól kellett engedélyt kérni.  (9)

Mind a szegedi, mind a bécsi mozgalom kész volt együttműködni az antanttal. Foch marsall terveire válaszul Bethlen István memorandumot intézett az antant ötös tanácsához, amelyben szorgalmazta a Magyarországi Tanácsköztársaság elleni támadást, és felajánlotta a magyar ellenforradalmi politikusok segítségét:

„Budapest megszállása antantcsapatok által könnyen végrehajtható. Az akció keresztülvitelére ajánljuk azonban, hogy a katonai főparancsnokság mellé két magyar tiszt osztassék be, akiknek feladata lenne tanáccsal és útbaigazítással szolgálni abban a tekintetben, hogy:

a) a lakosság a front mögött mindenütt lefegyvereztessék, ami idegenek által csak hiányosan hajtható végre;

b) a rendbontó elemek vezérei kellő őrizet alá vétessenek.

c) a közigazgatás, amely teljesen felbomlott, a front mögött azonnal megszerveztessék;

d) a lakosság és katonai parancsnokság között közvetítsenek;

e) minden politikai kérdésben a parancsnokság rendelkezésére álljanak.”  (10)

Bár az ellenforradalmi mozgalom vágyálma az volt, hogy magyar fegyverekkel döntsék meg a proletárdiktatúrát, ők is belátták, hogy erre nincs reális esély. A tanácsköztársaság megbuktatásáért cserébe Bethlen, Gömbös és Teleki hajlandóak voltak még Budapest idegen megszállását is elviselni. A Nemzeti Hadsereg végül nem vett részt tevékenyen a harcokban és még azt sem tudták elérni, hogy Horthy a románok előtt vonulhasson be Budapestre.  (11)

A tanácskormánynak a kisantant elleni támadáshoz először is egy új vezérkari főnökre volt szüksége a lemondott Stromfeld helyére. Landler az osztrák-magyar hadsereg veterán tisztjét, Julier Ferencet kérte fel a hadsereg vezetésére.

Julier a korszak egyik legellentmondásosabb figurája. Egyike volt azon tiszteknek, akik ugyan gyűlölték a tanácskormányt, az antant elleni harcot hazafias kötelességnek tekintették, ezért is csatlakoztak a Vörös Hadsereghez. Azért pont Julier-re esett a választás, mert őt ismerték és kedvelték a legtöbben a Vörös Hadsereg tisztikarában, hiszen a tisztek jó része a világháborúban alatta szolgált.

Juliert legtöbb tiszttársához hasonlóan érzékenyen érintette a Felvidék kiürítése, és a maradék bizalmát is elvesztette a tanácskormányban, érzelmileg egyre közelebb került az ellenforradalmi mozgalmakhoz, amelyekkel szoros kapcsolatot ápolt kinevezése után.

Egy Landlerrel folytatott, egy egész délután át tartó megbeszélés után úgy döntött, elvállalja a vezérkari főnöki tisztséget. Emlékiratai szerint döntését két dolog motiválta: Julier attól félt, hogy a vörösterror átterjedhet a hadseregre is, ha nem ő vállalja el a vezetői szerepet. Félő volt, hogy egy fanatikus kommunista állhat a Vörös Hadsereg élére, ez pedig veszélyt jelenthetett az egész antikommunista érzelmű tisztikarra. Ha pedig a tanácsköztársaság túléli a háborút, a hadsereggel az oldalán a proletárdiktatúra bebetonozhatja hatalmát Magyarországon.

Másodsorban Julier ekkor már a tanácskormány fegyverrel való megdöntésében gondolkodott: amennyiben antikommunista tisztek kezében marad a hadsereg, a külső ellenség legyőzése után lehetőség nyílhat a rendszer erőszakos megdöntésére.  (12)

Ez utóbbi gondolat motiválta Juliert abban is, hogy kiálljon a kisantant elleni támadás terve mellett. Szerinte az ellenforradalom ügye csak nyerhet egy ilyen támadáson: ha az offenzíva sikeres lesz, azzal ő hadvezérként hírnévre és népszerűségre tesz szert a katonák körében, akik vezérük mellé állnak majd akkor is, amikor a budapesti kormány ellen vezeti őket.

Ráadásul a támadás alatt a hadsereg eltávolodik Budapesttől, így a kormány védtelenné válik egy esetleges ellenforradalmi puccsal szemben. De ha vereséget szenvednek, az se baj. Így legalább biztosra vehető a tanácsköztársaság bukása, és vagy a kisantant-seregek, vagy a vereség miatt elégedetlen tömegek döntik meg a kormányt.

Kun Béláék bukása tehát így elkerülhetetlen, a kérdés csak az, hogy magyar felkelők, vagy román cseh és szerb csapatok idézik-e elő.  (13) 1919 júliusában Julier már tisztában volt vele, hogy Clemenceau az ország kétharmadát a kisantant országainak ígérte, azzal a feltétellel, hogy meg tudják szállni az igényelt területeket, és hogy a Vörös Hadsereg veresége nagy területi veszteségekhez vezetne.  (14) Ennek ellenére a vereséget is „elfogadható” kimenetelként értékelte.

Julier végül a Tisza keleti partján állomásozó románok megtámadása mellett döntött. Valóban ez volt az egyetlen ésszerű döntés, annak ellenére, hogy a három kisantant-ország közül Románia volt a legerősebb katonailag. Azonban a csehszlovákokkal nemrég kötöttek fegyverszünetet, a szerbek mellett pedig ott álltak a franciák, akikkel nem volt ajánlatos újat húzni (ráadásul a szegedi ellenkormányt is ők támogatták).

Maradtak tehát a románok, mint az egyetlen szóba jöhető célpont. Julier tudta, hogy a Tiszántúlt csak akkor tudnák felszabadítani, ha a románok nem vállalják a lehetséges emberveszteséget, és harc nélkül visszavonulnak (hiú ábránd volt, hiszen nem sokkal korábban a románok a Tiszántúlon felvették a harcot, és győztek a magyar hadsereg ellen). Ha azonban a románok ellenállnak, szinte biztosra vehető a magyarok veresége. Ezen kívül abban is reménykedett, hogy egy sikeres offenzíva esetén Erdély magyarsága is fellázad és egészen Nagyváradig – Julier szülővárosáig – nyomulhat előre.  (15)

A támadás előkészítésére a Vörös Hadsereg tisztikara a gödöllői kastélyban berendezett főhadiszálláson gyűlt össze. A kormány tisztában volt vele, hogy a tisztikar nagy része nem szimpatizál velük, ezért politikai megbízottakat küldött a főhadiszállásra, hogy a tisztek minden lépését figyeljék.

Ezen kívül megbízható alakulatokat rendelt a gödöllői kastély közelébe arra az esetre, ha a tisztek zendülést robbantanának ki. A tisztek attól tartva, hogy valamilyen tisztogatás készül ellenük, hasonlóan cselekedtek.  A tiszai támadás megkezdése előtt az elvileg egy oldalon harcoló tisztikar és a politikai osztály tragikomédiába illő módon egymás ellen kezdett csapatokat felvonultatni.

Böhm Vilmos különvonatán Gödöllőre utazott a forradalmi törvényszék és több politikus kíséretében, és velük tartott egy megbízható karhatalmi zászlóalj.  Julier megpróbálta elérni, hogy ezt a csapatot is a harctérre vezényeljék, de Böhm ezt visszautasította. Válaszul a tisztek egy csendőrszázadot rendeltek a kastélyhoz és riadótervet készítettek arra az esetre, ha a kommunisták megtámadnák őket. Erőfitogtatásul díszszemlét tartottak, ahol dacolva a Vörös Hadsereg rendszerével, megtartották a régi tisztségeket és protokollt, a szemlén az ügyeletes „Alezredes úr, tisztelettel jelentem…”-mel kezdte a jelentését.

A politikai osztály erre agitátorokat küldött a Gödöllő melletti tüzérségi ütegekhez (de azokat nem sikerült a tisztjeik ellen fordítani), és a budapesti terrorcsapatokat is készenlétbe helyezték. Válaszul a Julier újabb csendőrszázadot rendelt a kastélyhoz Aszódról.  (16) Tényleges konfrontációra azonban nem került sor, csupán a 6. hadosztály tisztikarát tartóztatták le, mert az ellenszegült a főparancsnokságnak, mivel úgy hallotta, a románok oldalán magyar fehér katonák is harcolnak majd, akik ellen nem hajlandók harcolni.  (17)
   

Julier a támadás szervezése közben különböző tanácsköztársaság-ellenes mozgalmakkal tartotta a kapcsolatot. Először a bécsi Antibolsevista Comité kérte, hogy a seregét fordítsa Budapest felé, és puccsal döntse meg a tanácskormányt. Ezt azonban Julier lehetetlennek tartotta, mivel a legénységi állomány nagy része, még a felvidéki visszavonulás ellenére is, a kommunista ügynökök által kifejtett agitáció következtében hű maradt a rendszerhez.  (19)

Július 10-e és 20-a között Juliert felkereste a budapesti helyőrség népbiztosa, Haubrich József. Haubrich úgy látta, a budapesti munkásság már eléggé megutálta a rendszert ahhoz, hogy felkeljen ellene és egy mérsékeltebb szociáldemokrata kormányt ültessen a helyébe. Egy ilyen lázadás előkészítéséhez kért Juliertől katonai segítséget, de az ismét elzárkózott, arra hivatkozva, hogy a hadsereg még nem ismeri őt eléggé ahhoz, hogy egy ilyen vállalkozásban vele tartsanak.  (19)
   

A támadás előkészítése során Julier figyelembe vette azt a lehetőséget, hogy egyesüljön Horthy szegedi Nemzeti Hadseregével. Csapatait olyan módon állította fel, hogy a leginkább antikommunista érzelmű katonákból álló csapatok Szegeddel szemközt legyenek, hogy ha erre lehetőség adódik, át tudjanak állni a Nemzeti Hadsereghez. Maga Horthy is fontolgatta, hogy seregével megközelíti a Tiszát és maga mellé állítsa ezeket a hadosztályokat, amiket aztán a Vörös Hadsereg ellen fordítanának, de a franciák nem adtak neki engedélyt egy ilyen hadmozdulatra.

Julier, hogy a tervet elősegítse, nem sokkal a támadás előtt egy tisztjével elküldte a serege hadrendjét Bécsbe, azzal a kéréssel, hogy azt mihamarabb továbbítsák Szegedre.   (20) Közvetlenül a támadás megkezdése előtt Julier levelet kapott Gömbös Gyulától, a szegedi kormány hadügyi államtitkárától, amiben arra kéri, megbízhatónak ítélt csapatait vezesse Szeged ellen, majd adja meg magát és álljon át a Nemzeti Hadsereghez.

Julier a tervet kivitelezhetetlennek tartotta, úgy döntött, most már levezényli a tiszai offenzívát. Gömbösnek írt válaszlevelében így ír: „Mindenkor csakis a ti érdekeiteket tartom szem előtt. Indítványodról most konkrét formában nem lehet tárgyalni, mert megkezdődött (tudniillik a tiszai offenzíva). Utána helyzet (sic) és körülmények fogják megadni, hogy mit lehet tenni.”  
   

Nem sokkal a támadás előtt Julier megbízható értesüléseket kapott arról, hogy az ellenség megszerezte a magyar csapatok hadrendjét. Ennek ellenére úgy döntött, nem módosítja csapatainak felállását, ezzel komoly taktikai hibát követett el.

Emlékirataiban ezt a döntését azzal indokolja, hogy a hadrend módosítása nem érte volna meg az időt és fáradságot, mivel csak egy-két hadosztályt lehetett volna átcsoportosítani. Ezen kívül hozzátette: „Ezt kívánta a különleges belpolitikai helyzetből való kibontakozás szükségessége, amely a forradalmak alatt, de különösen a cseh frontról való visszavonulás után a legfeketébb felhő takart el minden magyar előtt.” Ezt a mondatát aztán a kortársak a legkülönfélébb módokon értelmezték.
   

A Felvidék kiürítése után a magyar Vörös Hadsereg összesen nyolc teljes hadosztállyal és további kisebb létszámú segédcsapattal rendelkezett.  A szlovák határon az 1. és 3. hadosztály nézett szembe a csehekkel, kiegészülve a 3. nemzetközi dandárral (ebben főleg osztrák és orosz katonák szolgáltak). A Tisza mentén a bihari, budapesti és tengerészezredekből álló 7. hadosztály állomásozott.

A déli határ szinte védtelen volt, csak csendőralakulatok védték, de a tanácskormány úgy ítélte meg, ennél többre nincs szükség. A szerbeket tartották a „legszelídebb ellenségnek”, mert azok a saját igényelt területeiknél alig foglaltak el többet. Budapest közelében állomásozott még a 4. hadosztály, erősen lezüllött állapotban, a Dunántúlon a szintén igen fegyelmezetlen, gyenge harcértékű 8. hadosztály.

A Duna-Tisza közén (Kecskemét, Miskolc közelében) központi tartalékként a 2., 5., és 6. hadosztály állomásozott. Külön egységet képezett a Székely Dandár, a Székely Hadosztály maradéka, 4 zászlóalj és hét üteg, valamint egy, hat határvéd vörösőr-zászlóaljból álló 3. dandár (Julier emlékiratában tévesen csendőröknek nevezi őket).  (21) Emellett a hadsereghez tartozott egy huszárezred, tizenkét páncélvonat (Julier tévesen csak 8-at említ),  (22) hét felderítő és egy harci repülőszázad.

A Vörös Hadseregnek összesen nagyjából 30 000 puskája és 300 lövege volt. A lőszerhiány olyan súlyos méreteket öltött, hogy a tisztikar szerint már csak erre az egy csatára volt elegendő muníciójuk. Vagyis ha most vesztenek, biztosan nem lesz második esély.

Folytatás a 2. részben.

Írta: Zubor Zalán

Jegyzetek:

  1. Salamon Konrád: Nemzeti önpusztítás 1918-1920, Korona kiadó, Budapest, 2001: 160. o.[2] Salamon Konrád: Nemzeti önpusztítás 1918-1920, Korona kiadó, Budapest, 2001: 161. o.
  2. Salamon Konrád: Nemzeti önpusztítás 1918-1920, Korona kiadó, Budapest, 2001: 160. o.[2] Salamon Konrád: Nemzeti önpusztítás 1918-1920, Korona kiadó, Budapest, 2001: 161. o.
  3. Liptai Ervin: Vöröskatonák, előre! A magyar Vörös Hadsereg harcai 1919, Zrínyi kiadó, Budapest, 1979, 262. o.
  4. Liptai, 262. o.
  5. Liptai, 265. o.
  6. Julier Ferenc: Ellenforradalmi lélekkel a Vörös Hadsereg élén (1919-ben) III. rész, In: Hadtudomány, 1993/3. szám, 101. o.
  7. Böhm Vilmos: Két forradalom tüzében, Verlag Für Kulturpolitik, München, 1923, 401-402. o.
  8. Salamon, 169. o.
  9. Horthy Miklós: Emlékirataim, Buenos Aires, 1953, 118. o.
  10. Liptai, 265. o.
  11. Horthy, 118. o.
  12. Julier Ferenc: Ellenforradalmi lélekkel a Vörös Hadsereg élén (1919-ben) III. rész, In: Hadtudomány, 1993/3. szám, 101. o.
  13. Julier, 105. o.
  14. Julier, 106. o.
  15. Julier, 105. o.
  16. Julier, 102. o.
  17. Julier, 103. o.
  18. Julier, 104-105. o.
  19. Julier, 104. o.
  20. Boroviczény Aladár: A király és kormányzója, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1993. 32. o.
  21. Julier, 116. o.
  22. Julier, 116. o.

One thought on “A tanácsköztársaság utolsó offenzívája – 1. rész

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük