in

Az elpusztult paradicsom

Saint-Pierre – az Antillák Kis-Párizsa – igazi virágzó karib-tengeri paradicsom volt az egykori francia gyarmaton, Martinique szigetén, aminek egyben fővárosa is volt. A 28 ezer fős idilli gyarmati központtól hat kilométerre északra emelkedett az 1397 méteres Mont Pelée vulkán.

Saint-Pierre a gyarmati városok között az egyik legfejlettebbnek számított, gyönyörű városházával, katedrálisával, kórházával, új színházával és – az akkoriban még az öreg kontinensen is ritka kiváltságnak számító –  villanyvilágítással. A város többi része festői kis meredek utcákból, piros cseréptetős korabeli épületekből állt.

A város kalózok általi alapítása óta (1635) a Mont Pelée mindössze egyszer volt aktív, amire a lakók közül néhányan még emlékezhettek is, hiszen az alig ötven évvel azelőtt – 1851-ben – történt, de leszámítva egy kis hamuesőt, nem sok gondot okozott.

Az újabb aktivitás első jeleit 1902. március 23-án egy kirándulókból álló csoport észlelte akik hegymászás közben a csúcsról letekintve egy kis kürtőben pöfögő tócsát láttak, ami kénes gázokat eregetett. A kráter neve Etang Sec azaz Száraz Tengerszem volt. Később ez a város felé eső nyílás lett a kitörés epicentruma. Egy hónappal később – április 25-én – az Etang Sec-ből kisebb detonációk kíséretében hamu- és kőzettörmelék repült a levegőbe, s a kitörés intenzitása egyre fokozódott.

A vulkán ezután is igazán bőven osztogatta a figyelmeztető jeleket az elkövetkező katasztrófáról, azonban a városvezetés ezt nem vette figyelembe. A gyarmati üzemek, a kikötő üzemeltetéséhez és a küszöbön álló választásokhoz szükség volt a lakosokra, ezért a józan ésszel megáldott menekülő polgárokat hozzá nem értők „szakvéleményeivel” tartották vissza. Napokon belül a hamueső és a kénszag az elviselhetetlenségig fokozódott a városban, az utcákat és a háztetőket öt-tíz centiméteres hamuréteg borította és a szabadon tartott állatok közül is sokan elpusztultak, nemegyszer a kocsikat húzó lovak az utcán estek össze.

Figyelmeztető jelekből ezek után sem volt hiány.

A detonációk a vulkán felől folyamatossá váltak és május 5-én az Etang Sec krátertava kiöntve helyéből lezúdult a város felé kanyargó folyóvölgybe, mintegy 90 kilométeres sebességgel. A több méter magas iszapár, amelyben 30-40 tonnás szikladarabok is voltak többek között az Usine Guerin nevű francia cukorfinomító üzemet is elsodorta a környező épületekkel együtt. Csak az elpusztult gyárban 30 munkás lelte halálát. A tengerbe érkező iszapár a part közelében hullámokat vetett, amik felborítottak egy jachtot (mindenki odaveszett a hajón) és a környező utcákban is kisebb pusztítást végeztek. A lakosság egy része menekülőre fogta a dolgot, de a kormányzat most is sikeres propagandát végzett, alig 2-3 ezren hagyták csak el a települést, viszont a környező kis falvakból sokan menekültek a fővárosba.

Az Usine Guerin cukorfinomító 1901-ben

1902. május 8-án reggel, helyi idő szerint 7.52-kor a helyi postahivatal távírásza az „Allez” szót küldte a sziget második legnagyobb városában lévő kollégájának, jelezve, hogy vételre készen áll. Később a kórház romjai alól előkerült óra szerint ugyanebben a percben történt meg a katasztrófa, amelyet a város lakói közül senki sem tudott már elmesélni. Nem lassan hömpölygő láva, vagy hatalmas kő- és hamueső volt az, ami megölte a város teljes lakosságát mintegy 28 ezer embert néhány perc alatt.

Az esemény legpontosabb leírását két forrásból tudjuk. Az egyik Roger Arnoux-tól, a francia Csillagászati Társulat tagjától származik, aki egy magaslaton végzett kutatást, a másik a Roraima nevű vitorlás hajó utasaitól, akik közül csak néhányan élték túl a pusztítást.

Arnoux egy az Etang Sec-ből egy robbanás után kiáramló és a város felé hömpölygő, lilás-szürke füst- vagy ködgomolyagról ír, amiben villámok cikáztak és ahogyan szétterült, mindent megsemmisített maga körül.

A Roraima egyik életben maradt utasa beszámolója szerint a kikötőbe még be sem érkező hajó utasai látták az aktív vulkánt és a fedélközből is sokan feljöttek megtekinteni a természeti jelenséget. Ám egy fél óra múlva hatalmas robbanást hallottak, amely után néhány perccel sistergő, forró légroham dübörgött végig a városon, elérve a kikötőt ahol horgonyoztak, felborítva a mellettük álló gőzhajót, majd a Roraima fedélzetéről mindent leborotvált.

A forró levegő azonnal megölt a városban csaknem mindenkit. Akik az épületekben tartózkodtak, azokra is kínhalál várt. St. Pierre egyetlen hatalmas tűztengerré változott és az összes épülete porig égett az órákig tartó infernóban.

Semmi sem maradt a “Kis-Párizsból”


Összeégett halottak az utcán

További képek a városról a katasztrófa előtt és után ITT.

A krónikák szerint azonban mégis volt két túlélő. Az egyikük, egy néger cipész beszámolóját feltételesen fogadták el, mert olyan hihetetlen a megmenekülése, de egy másik férfi beszámolója hitelesnek mondható.

A túlélő egy gyilkos, aki égési sérülésekkel került elő a város börtönéből, éppen fogságának köszönheti életét. A szerencsétlenség idején a város börtönének egy ablaktalan, félig földbe süllyesztett cellájában töltötte büntetését egy Augustus Ciparis névre hallgató bennszülött kikötői munkás. St.-Pierre pusztulása után még négy napig hevert cellájába zártan, élelem nélkül, az égési sebektől és a sokktól félholtan, míg végre segélyt kérő kiáltásait meghallották.

Története szerint a katasztrófa reggelén szokás szerint reggelijére várt, amikor hirtelen sötét lett, majd az ajtó feletti nyíláson át rendkívül forró levegő kezdett befelé ömleni és súlyos égési sebeket okozott Ciparis egész hátán és lábain. A rajta levő ingen és nadrágon azonban égésnek semmi nyoma nem maradt. A heves forróság legfeljebb pár pillanatig tartott, s mikor vége lett, Ciparis ott maradt szörnyű magányában, kiáltásaira a fölötte lévő városból nem érkezett felelet. Ha nem lett volna a cellájában egy cseber víz, Ciparisra is holtan bukkantak volna rá megmentői.

Saint-Pierre napjainkban

A város persze lassan újjáépült, de régi fényét sosem nyerte vissza. Ma is csak kisvárosnak számít alig 4.300 lakosával. A régi Saint-Pierre-t már csak fényképekről ismerhetjük meg, egykori lakóinak mindegyike egy szempillantás alatt halt meg szeretett városával együtt.

Mentés

Mentés

Pontozd ezt a cikket!

0 pont
Upvote Downvote

Total votes: 0

Upvotes: 0

Upvotes percentage: 0.000000%

Downvotes: 0

Downvotes percentage: 0.000000%

Egy hozzászólás

Leave a Reply

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Brezsnyev főtitkár, a passzív dohányos

A náci Németország utolsó “megtorlófegyvere”