Képek és sztorik a családi archívumból

A mai cikkel egy régi restanciámat pótolom be. Egy olvasónk – Odri Ádám – küldött néhány családi fotót, melyen dédapja látható. Ez önmagában még nem biztosan érdekelne benneteket, de Ádám néhány tőle hallott sztorit is mellékelt, amik sokkal személyesebbé teszik a képeket.

06.jpg

“Szia!

Rendszeres olvasója vagyok a blognak és gondoltam a dédnagyapám képei is beleférnének egy-egy cikkbe. A II. világháborúban készültek, rádiós volt a II. Hadseregben, de hogy melyik hadtestben/ezredben/zászlóaljban, azt nem tudom. Gyalog jött haza 43 tavaszán Kijev környékéről. Azokon a képeken, ahol folyónál vannak, az a Dnyeper. Nagyon rossz a fotók minősége, de hát mégis több mint 70 évesek. Hátha fel lehet őket használni.

Üdv, Odri Ádám”

Persze hogy fel lehet! Kicsit feljavítottam őket szoftveresen. És halljuk azokat a sztorikat is!

07_cr.jpg

“Kijevtől keletre voltak – alapvetően mint híradós dolgozott – kábeleket és átjátszókat szereltek. Több alkalommal is vitték ugyanakkor vasúti sínek fektetésének munkálataihoz is, mert pl. bombatalálat ért egy-egy szakaszt.

Egy esetben furcsa volt, mert a vasúti sín két domb között haladt, de minden éjjel pontos aknatüzet kapott, így reggelre folyton használhatatlanná vált. A németek nem értették, hogy hogy lehet ilyen pontosan célozni igen távoli helyről. Mindig 2-3 akna csapódott csak be, de azok hajszálpontosan (az elsőt kivéve).

Dédnagyapámék minden délelőtt újraépítették, de egy idő után nyomozás indult, a pontos találatok rejtélyének felderítésére. Aztán kiderült: 1 héttel korábban partizánokat akasztották fel egy nagy fára sínek mentén. Elrettentetésül ott hagyták lógni a hullákat.

Kiderült, hogy az egyik nem hulla volt, hanem egy élő orosz, akinek a kabátja alatt morze jeladó / rádió (egyszerű kis kütyü) volt, és azon adta a koordinátákat. Vallatásánál kiderült, hogy ezt a módszert már vagy 30 esetben alkalmazták csak az ő egységénél.

Természetesen nem élte meg a háború végét szegény az orosz, még aznap agyonlőtték.

Más történet…

Télen (42/43) figyelőbe voltak kirakva hárman egy befagyott folyó partjára a fák közé. Persze rohadt hideg volt, egymáshoz bújva vacogtak, amikor hallják, hogy valaki a folyó felől jön.

Látták, hogy orosz,  az egyikük célba is vette, erre dédnagyapám elkezdte kérlelni, hogy ne lőjön, mert most miért akarja felhívni a figyelmet magukra, meg különben is, lehet hogy szegény ruszki csak eltéved, stb. (nagyon gyáva volt dédnagyapám, ezt ő maga mondta mindig is), 10 perc múlva 1500 orosz katona ment el mellettük, a befagyott folyón keltek át és mentek el párhuzamosan az arcvonal mellett. Dédnagyapámnak rebegett hálát a két társa, mert mondanom se kell mi lett volna, ha elsütik a fegyvert.  

Amúgy mindig is azt mesélte, hogy végig nagyon félt, és volt hogy egy farakás mögött kuporogva sírt, mert beszorították őket az oroszok egy fatelepre és azt hitte itt a vég. Azt mondta sosem adott le célzott lövést, de persze „durrogtatott” összevissza, mert muszáj volt. Aki ismerte tudja, hogy igazat mondott, igen nyugodt, halk szavú ember volt, aki a légynek sem tudott ártani.

Kétszer volt az orosz fronton, mindkétszer hazajött, óriási szerencséje volt. Kijev magasságától majdnem gyalog kellett már jönni, 2 hónap volt az út. Sokat zenéltek kint, ő maga hegedült, volt kis zenekaruk.”

08.jpg

“A többiek közül senki nem tért haza. Ausztriába szökött, egy farmon dolgozott aztán Graz környékén a háború után még 1945-ben, de 1946-ban aztán hazajött és visszament asztalosnak.”

01.jpg
02.jpg
03.jpg
04.jpg
05.jpg
09.jpg
10.jpg

Az olvasók nevében is köszönöm a képeket és a háborús történeteket.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük