Kihalt állatfajok

Régmúlt

Sokak szerint egyes állatfajok kipusztulása csak az evolúció eredménye, amit az ember – sokszor káros tevékenysége – csak meggyorsít. Ám tény, hogy állatfajok százait pusztítottuk ki csak azért, hogy például nagyobb termőterülethez jussunk, vagy egyszerűen csak kedvtelésből, vagy nyereségvágyból.

01_dodó.jpg

Az alábbi lista korántsem teljes. Igyekeztem nem csak a legjobban ismert emlősöket és madarakat kiemelni. Ezek a fajok teljesen eltűntek, de ne feledjük, több tucat olyan faj él még bolygón, amiből már csak hírmondó maradt és pusztulásuk valószínűleg elkerülhetetlen.

Dodó

Az ember által feljegyzett elsőként kipusztított állatként ismerik sokan, ám ezt a “megtisztelő” címet nem a dodó, hanem valószínűleg a Moa viseli. Ennek ellenére a dodó a káros emberi tevékenység jelképévé vált.

Az Indiai-óceán területén lévő Mauritius szigetén élt. A dodók viszonylag nagyméretű, röpképtelen galambfélék voltak: a magasságuk kb. 1 méter, a tömegük pedig 20-25 kg körül lehetett. Nagy fejük, erőteljes csőrük, csökevényes szárnyaik, vaskos lábaik, zsíros hátsójuk volt.

A dodók életmódjáról viszonylag keveset tudunk, mivel csontmaradványok és hiteles feljegyzések alig maradtak fenn róluk. Annyi biztos, hogy Mauritius szigetének őserdeiben talajlakó életmódot folytattak, ahol különféle növényi termésekkel, illetve kisebb gerinctelen állatokkal táplálkoztak. Egy, ritkán két tojást költöttek ki a földön elkészített fészkeikben.

01_1_Dodo.jpg

Mauritius szigetét már a 10. században is ismerték. A nagy változások akkor kezdődtek, amikor holland telepesek költöztek az addig lakatlan szigetre 1638-ban, mivel azt támaszpontként használták a Távol-Keletre vezető kereskedelmi hajózásban: ettől számítva a dodók alig több mint ötven éven belül, 1690-re kipusztultak.

Moa

Richard Dawkins így ír Az Ős meséje c. könyvében: „Mintegy tíz moafaj élt Új-Zélandon, amelyek a pulyka nagyságútól a strucc kétszereséig (!) terjedtek. A moák abban a tekintetben különlegesek a röpképtelen madarak között, hogy egyáltalán nincs nyoma szárnyaknak, még lappangó szárnycsontmaradványok formájában sem. Új-Zélandnak mind az északi, mind a déli szigetén virágoztak, egészen a maori nép Kr.u. 1250 körüli beáramlásáig. Könnyű zsákmányt jelentettek, és nem kétséges, hogy ugyanazon oknál fogva, mint a dodó.

A (kihalt) Haast-sasok, a valaha élt legnagyobb sasok kivételével több tízmillió évig nem találkoztak ragadozókkal, amíg a maorik le nem mészárolták őket, kiválogatva a legfinomabb részeiket, a többit meg elhajigálva, nem először hazudtolva meg a nemes vadember ábrándos mítoszát, aki tiszteletteljes harmóniában él a környezetével. Mire az első európaiak megérkeztek, alig néhány évszázaddal a maorik után, az utolsó moának is rég vége volt.”

moa.jpg

 

Vándorgalamb

Kanada és az Amerikai Egyesült Államok északkeleti részén volt honos. Telelni Mexikóba és Kubába vonult. A faj az északi területekről délre vonult, végig egész Észak-Amerikán, napi 160 kilométert is megtett naponta a több milliós csapat. Az amerikai őslakosok vadásztak rájuk, de a hatalmas pusztítást az Európából érkezettek mérték rájuk.

02_vándorgalamb.jpg

Maga az ok egyszerű: a vándorgalamb húsa ízletes volt, könnyű volt levadászni, és rengeteg volt belőle. A madarak olyan népszerű célpontnak bizonyultak, hogy a 18. század elején be kellett tiltani városokon belüli vadászatukat, mert a lakosok a galambok láttán ész nélkül lövöldözni kezdtek az utcáról és lakásaikból az ajtókon, illetve az ablakokon át. Vadászatukhoz még lőfegyverre sem volt szükség, a fészkeket könnyen le lehetett verni egy hosszabb rúddal, és magukat a felnőtt példányokat is el lehetett ejteni egy jól célzott husángütéssel.

A madarak ráadásul maguk közt is jelentős pusztítást végeztek. Amikor például letörtek alattuk a faágak, tetemes mennyiségük sérült meg súlyosan, vagy pusztult el rögtön. Ha pedig inni indultak, az először landolók nagy része megfulladt a csapat többi részének súlya alatt.

A polgárháború körüli időszakban milliós, tömötten vonuló rajaikra ágyúval is vadásztak(!!). 1896-ban még egy 250 000 madárból álló sereghez riasztották a vadászokat,

1870fametszet.jpg

Színezett fametszet egy vándorgalamb vadászatról (1875 körül)

A hatalmas madárseregek eltűnése kb. 20 év alatt olyan gyorsan zajlott le, hogy hihetetlennek tűnt, a túlzásba vitt vadászat eredményeként tényleg kipusztult a faj. Évekig zajlott a találgatás, hova távozhattak a galambok. Arizonában és Chilében is látni vélték csoportjaikat, Henry Fordnak pedig meggyőződése volt, hogy a madarak maradéka mind egy szálig az óceánba fulladt útban Afrika felé.

Passenger_Pigeon_Net_Cockburn_1829.jpg

Vándorgalambfogás hálóval. Ezrével repültek bele a fákról megriasztott madarak.

ctusH.jpg

Hogy az Államokban mennyire végtelennek tartották a természeti erőforrásokat arra jó példa ez a kép. Bölénykoponyák százezrei egy kupacba rakva. (1870 körül)

Idővel persze kiderült a keserű igazság, és rögtön felbukkantak a faj újjáélesztésével kapcsolatos tervek is. A cincinnati állatkert illetékesei például már a 20. század elején ezer dolláros jutalmat ajánlottak annak, aki egy szaporodóképes hím példányt tud beszerezni Martha az utolsó fogságban tartott vándorgalamb mellé. Ám senki sem jelentkezett.

Karolinai papagáj

Az Amerikai Egyesült Államok keleti részén élt. A természetes élőhelye – a többi trópusi papagájfaj ellenére – mérsékelt övi erdőkben volt. Magyarországon is megélne a szabadban, ha még létezne!

03_Karolinai_papagáj.jpg

A 19. században, még gyakorinak számított. A természetben az utolsó példányokat 1904-ben Floridában gyűjtötték, bár nem megerősített megfigyelések még 1930-as években is voltak. Az utolsó fogságban tartott madár a Cincinnati Állatkertben pusztult el 1918-ban. A gyümölcsösökben tett károk miatti üldözés és az élőhelyének pusztulása okozta a kihalását.

Labradori réce

A labradori réce már felfedezése idején ritka volt. A Labrador-félszigetről kapta nevét, amely Kanada északkeleti partvidékén található. Azt hitték, ott van a faj költőhelye, pedig onnan sem a fészkét, sem a tojásait nem ismerjük teljes bizonyossággal. Valószínű, hogy igazi szaporodó területe északabbra lehetett, esetleg a Szent Lőrinc-öböl magányos szigetein. Télen ez a récefaj délre vándorolt, egészenÚj-Anglia, New Jersey és Long Island vidékéig, ahol a homokos tengerpartokon és a kis öblökben tartózkodott.

04_labradori réce.jpg

04_labradori réce_2.jpg

E tengeri récefaj kihalásának oka ismeretlen. A többi vízi szárnyashoz hasonlóan alkalomadtán rá is vadásztak, sőt még eladásra is kínálták New York és Baltimore piacain, noha íze nem volt éppen kellemes. Furcsa felépítésű csőre arra utal, hogy táplálkozási szokásai is különlegesek voltak: valószínűleg apró csigákon élt. Ez is hozzájárulhatott kipusztulásához, hiszen az egy bizonyos táplálékra specializálódott állatfaj mindig érzékenyebb a környezet változásaira.

Észak-Amerika keleti részén a fokozódó emberi tevékenység hatására átalakult a tengerparti élőhelyek csigafaunája, ami a faj számára végzetesnek bizonyult. Az utolsó közlés egy hím példányról szól, amelyet 1875 őszén fogtak a Long Islandhez közeli vizeken.

Óriásalka

A 14. századig költött az Atlanti-óceán északi medencéjében, a Kanada, Grönland, Izland, Írország és Skócia partjai közelében lévő kis szigeteken és sziklazátonyokon.

A legnagyobb alkafaj volt, magassága mintegy 75 cm, tömege 5 kg körül lehetett. Tollazata és csőre fekete-fehér, lábai fekete színűek voltak.

Kiválóan úszott, a víz alatt szárnyaival evezett, főként tengeri halakkal táplálkozott. A szárazföldön nehézkesen mozgott. Évente egyetlen, nagyméretű (110–140 x 70–84 mm) tojást rakott, ezt a kopár földön költötte ki, a fiókák júniusban keltek.

04_ZZ_óriás alka.jpg

A húsáért, tojásaiért és a pehelytollaiért zajló intenzív vadászata a 8. századtól kimutatható. Mikor végül a kihalás közelébe sodródott, már a madárgyűjtemények megbecsült és értékes ritkaságaként is vadászták.

Az utolsó populáció Izland partjai mellett, a Geirfuglasker nevű vulkanikus szirten költött, amely az ember számára megközelíthetetlen volt. Azonban 1830-ban a szirt a tengerbe süllyedt, ekkor a madarak a közeli Eldey szigetre költöztek. Az utolsó költőpárt 1844. július 3-án látták, de kóborló példányok állítólag még 1852-ben is előfordultak.

A „pingvin” szó számos nyugat-európai (pl. a baszk) nyelvben eredetileg erre a madárra vonatkozott. Az óriásalka a mai értelemben vett pingvinekkel azonban nem áll közelebbi rokonságban. A röpképesség elvesztése, a szárnnyal evezés, és a viszonylag felegyenesedett testtartás párhuzamosan, egymástól függetlenül kialakult hasonlóság köztük.

Laysan-szigeti lepke

Bagolylepkeféle. Kizárólag a Hawaii-szigetekhez tartozó Laysan szigetén élt. Feltehetően a sziget emberi tevékenység miatti vegetációjának elvesztése okozta kihalását. Fő ellensége a Laysan-szigeti molnár nádiposzáta volt, aki szintén kihalt azóta.

04_ZZZ_lepe.jpg

Titicacai Orestia

Az ikrázó fogaspontyok családjába tartozó kihalt halfaj. Kizárólag az Andok lábánál lévő Titicaca-tóban élt. Hossza átlagosan 22 centiméter volt. Kihalását a tóba betelepített agresszív halfajok okozták, mindössze 20 év alatt.

04_zz_LakeTiticacaOrestia-1835.jpg

Erszényesfarkas v. Tasmán tigris

Új-Guineában, Ausztráliában és Tasmaniában élt erszényes ragadozó, az erszényesfarkas-félék családjának egyetlen faja volt. Az erszényesfarkasok kutyára emlékeztető állatok, de nem voltak rokonai a kutyaféléknek, mivel az utóbbiak méhlepényes, az előbbiek viszont erszényes emlősök voltak.

Rövid szőrű bundájuk színe a szürkétől a sárgásbarnáig változott. Érdekesség, hogy az állkapcsait akár 120 fokos szögben ki tudta nyitni. Fürge, mozgékony állat volt: a hátsó lábaik hosszabbak, mint a mellsők és a beszámolók szerint 2 méter magasra is felugrott.

* * * * *

Kövess minket Facebookon!



* * * * *

Thylacine-chicken_large_verge_medium_landscape.png

Az erszényesfarkasok – kipusztításukig – Földünk legnagyobb testméretű erszényes ragadozói voltak: a hosszuk 100–200 cm között volt, amiből a farkuk több mint az egyharmadát tette ki; a marmagasságuk pedig kb. 60 cm. A testtömegük 20–25 kg között változott.

Éjszakai állatok, a nappalokat vackaiban töltötték. Testalkatuk alapján zsákmányaikat feltehetően nem üldözéssel, hanem lopakodással és lesből támadással cserkészték be. Fogságban nem voltak válogatósak: majdnem minden nekik adott táplálékot elfogyasztottak. A korabeli beszámolók szerint eszes, óvatos állat. A nőstények nyáron (december és március között) hoztak világra 2–4 fejletlen kölyköt, akik körülbelül 3 hónapig anyjuk erszényében éltek.

Az ausztrál kontinensről való kihalásukat minden bizonnyal az ember által behurcolt kutya elvadult változata, a dingó okozta.

05_erszényes farkas2.jpg

Utolsó menedékük így Tasmania szigete lett (ahol nem éltek dingók). Vesztüket az európai emberek bevándorlása okozta, akik birkákat kezdtek el tenyészteni. A hatalmas birkanyájak könnyű prédát jelentettek az erszényesfarkasok számára, bár a birkanyájakon vámot vettek a telepesek elvadult kutyái is. Ennek ellenére a telepesek minden elpusztult birkáért az erszényesfarkasokat tették felelőssé. Ez oda vezetett, hogy 1838-tól hivatásos vadászokat fogadtak fel kilövésükre és 1886-tól az ausztrál kormány vérdíjat fizettet minden egyes kilőtt példányért.

Az erszényesfarkasok vadászatának hamar meglett az eredménye: 1888 és 1909 között 2072 példányért fizettek vérdíjat (ám a valóságban ennél többet is kilőhettek), de 1910-ben már egy példányért sem. Ekkorra viszont a ritkuló állatfaj felkeltette az észak-amerikai és nyugat-európai állatkertek és múzeumok figyelmét, akik sok pénzt fizettek az élve befogott példányokért. Ám az erszényesfarkasok fogságban nem szaporodtak. Utolsó ismert vadon élő példányát 1930-ban lőtték ki, utolsó fogságban tartott példányuk pedig, egy Benjamin névre hallgató hím 1936. szeptember 7-én múlt ki a hobarti állatkertben.

A sors furcsa fintora, hogy 1936-ban nyilvánították védetté a fajt. Ekkor hirtelen megnőtt az érdeklődés irántuk: azóta több expedíciót is szerveztek felkutatásukra Tasmania eldugott erdős-hegyes vidékein, amelyek azonban nem jártak sikerrel. Időnként felröppent a hír, hogy egyesek látni véltek egy-egy példányt, illetve vélhetően tőlük származó lábnyomokat, szőrszálakat találtak. Létezésük egyértelmű bizonyítékát azonban máig sem sikerült fellelni, annak ellenére, hogy hatalmas összegeket ajánlottak fel a célra. 1986-ban hivatalosan is kihaltnak nyilvánították.

A faj feltámasztása még lehetséges! Mivel több múzeumban őriznek alkoholban tartósított példányokat, ezért időközben felmerült, hogy a faj talán klónozással feltámasztható. A projekt 1999-ben kezdődött és a Sydney-i Ausztrál Múzeum kutatói végzik, akik bizakodóak a sikert illetően: már sikerült DNS-molekulákat kivonniuk, de még meg kell találni az összes gént és „összerakni” őket. Céljuk egy szaporodóképes populáció létrehozása. A teljes DNS-t egy tasmán ördög petesejtjébe ültetnék be.

Erszényesnyúl (Fehérfarkú erszényesnyúl)

Ausztrália területén élt. Két populációja volt. Az egyik Dél-Ausztrália állam északkeleti részén, valamint az Északi terület csatlakozó részein élt, míg a másik Nyugat-Ausztrália keleti részén és az Északi Terület délnyugati csücskében fordult elő. Kifejezetten száraz környezetben, félsivatagi, sivatagi körülmények között élt.

Kifejezetten éjszakai életmódú volt. A nappalt saját maga ásta üregben töltötte. Tápláléka feltehetően rovarokból, egyéb kis méretű állatokból és gyökerekből állt.

06_erszényesnyúl.jpg

A faj drasztikus méretű állománycsökkenése a 20. század elején kezdődött meg. Nagyarányú megritkulását, majd kihalását is a betelepített ragadozók (elsősorban a vörös rókák és az elvadult macskák) okozták. Emellett a szintén betelepített üregi nyulak által okozott nagymérvű változások a növényzetben is közrejátszott a faj eltűnésében, mivel így kevesebb fedezéket talált, ahová a ragadozók elől el tudott rejtőzni.

Utolsó hiteles észlelése 1931-ből van. Az ausztrál őslakosok beszámolói szerint, ők még az 1960′-as években is találkoztak a faj egyedeivel, de azóta ők sem látták, így mára nagy valószínűséggel a faj végleg kihalt.

Falklandi pamparóka

A falklandi pamparóka a kutyafélék egy kihalt faja, amely nemének egyetlen képviselője volt. Kétszer akkora volt, mint az európai róka: olyan megtermett, mint egy bulldog. A hiteles feljegyzések szerint igen szelíd és könnyen háziasítható állat volt, de mindenféle rémtörténeteket meséltek róla. Részben e koholmányok hatására, de nem csekély mértékben szőrméjéért irtották ki.

07_FalklandIslandFox2.jpg

Charles Darwin föld körüli útján pillantotta meg a falklandi rókákat, és három példányt be is gyűjtött. Darwint foglalkoztatta az állat származása, de közeli rokont nem talált. Élőhelyének szűkülését látva az alábbiakat jegyezte fel: „Úgy gondolom, hogy mivel most a szigeteket gyarmatosítják, mielőtt elbomlana az a papír, amelyre ezt az állatot rajzolták, azon fajok közé fogják sorolni, amelyek eltűntek a Földről.”

1868-ban egy élő példány eljutott Londonba, ahol néhány évig élt az állatkertben. Az utolsó falklandi róka 1876-ban, mindössze 17 évvel Darwin jóslata után pusztult el.

Karibi barátfóka

A karibi barátfóka valaha a Karib-tenger partjain mindenütt honos volt, a Bahama-szigetektől és Floridától a Yucatán-félszigetig, a Kis-Antillákon és Dél-Amerika északi részén. A hímek súlya átlagosan 200 kilogramm, hossza pedig 2,4 méter volt. A nőstények kisebb méretűek voltak, testsúlyuk átlagosan 70-140kilogramm lehetett. Ragadozó életmódot élt. Fő táplálékai fejlábúak, homár, angolnafélék és egyéb halfajták voltak.

08_karibi_barátfóka.jpg

Ez a faj volt az első újvilági emlős, mellyel Kolumbusz hajósai találkoztak és amelyet vadásztak is. A barátfóka szerepel Kolumbusz második útjáról írt beszámolójában is. Az egykor gyakori fajt azóta kíméletlenül mészárolták húsáért, zsírjáért és mert versenytársa volt a halászoknak. A barátfókák rendkívüli szelídsége megkönnyítette irtásukat. A 19. század végéig folytatódott a pusztítás, s az 1880-as évekre, mielőtt még a tudomány részletesen megismerhette volna, a barátfóka már ritka faj lett.

Az utolsó kolóniát a Jamaica és Honduras közötti aprócska korallszigeteken, Serranilla Bank-on figyelték meg 1952-ben. Azóta nem észlelték a fajt, mely az általános feltételezés szerint az ötvenes évek elején végleg eltűnt.

Kvagga

A kvagga az alföldi zebra egy kihalt alfaja, mely egykor nagy számban előfordult Dél-Afrika Fokföld tartományában és Oranje Szabadállam (Oranje Vrij Staat) déli részén. Abban különbözött a többi zebrafajtól, hogy a megszokott sávos minta kizárólag a teste első részén volt látható. A középső részen a csíkok elsötétültek, a sötét sávok közötti terület kiszélesedett, a hátsó lábak pedig sötétbarnák voltak. A név a zebrára használt khoikhoi szóból ered és hangutánzó szó, mellyel a kvagga hívását utánozták.

09_kvagga.jpg

1800-as évek közepére a kvaggát a kihalásig vadászták. Bőrét lenyúzták és húsát háziállat-eledelként hasznosították. Az utolsó vadon élő kvaggát valószínűleg az 1870-es évek elején lőtték le és az utolsó fogságban élő egyed 1883. augusztus 12-én múlt ki az amsterdami állatkertben.

A különböző zebrafajok kuszaságából eredően, főleg a nagy nyilvánosság miatt, a kvagga még azelőtt kihalt, hogy rájöttek volna, hogy ez egy különálló faj. A kvagga volt az első olyan kihalt élőlény, melynek DNS-ét tanulmányozták. A Smithsonian Intézetben végzett jelenkori genetikai kutatások azonban azt bizonyítják, hogy a kvagga valójában nem volt teljes mértékben különálló faj, de körülbelül 120 000 és 290 000 évvel ezelőtt elvált a hihetetlenül változatos alföldi zebráktól,

Kék lóantilop

A kék lóantilop a mai Dél-afrikai Köztársaság déli partvidékén élt, a tudósítások alapján vizes pusztaságokon. A 18. század utazói ellentmondásos tudósításokat hagytak ránk erről a fajról. Európába mindössze néhány koponya és bőr került, és összesen négy teljes preparátum létezik. Ezek marmagassága 102-106 centiméter, és a méretek alapján elmondható, hogy a kék lóantilop tömege nem haladta meg a 160 kilogrammot. A múzeumi példányok egyike sem mutat kékes árnyalatot – talán az idősebb pédányok ritkuló szőrzetén átsejlő bőr vagy a fekete és sárgás szőrszálak keveredése okozhatta a színhatást.

10_kék-antilop.jpg

A leletek tanúsága szerint a kék lóantilopok az utolsó jégkorszak végén Dél-Afrika nagy részét benépesítették, azonban a faj létszáma ismeretlen okokból – talán a szavanna elbokrosodása, a klíma felmelegedése, az ember által tenyésztett juhok megjelenése miatt – kb. 2000 éve drasztikusan lecsökkent. Az első európai, aki hírt adott a fajról, a német Peter Kolb volt 1719-ben.

A faj már valószínűleg a nyugati hódítók megjelenése nélkül is a kihalt volna, de a fehér vadászok megjelenése felgyorsította a folyamatot. A svéd Carl Peter Thunberg már 1774-ben feljegyezte, hogy a populáció erősen megritkult. Martin Lichtenstein szerint 1799-ben, más híradások szerint 1800-ban pusztították el az utolsó példányt. A kék lóantilop volt az első dokumentáltan kipusztult afrikai nagyvad.

Jemeni gazella

A faj mindössze öt Chicagóban őrzött példányról ismert, amiket 1951-ben gyűjtöttek be a jemeni Taizz környékén, ahol akkor állítólag gyakori volt. 2-3 egyedből álló kis csapatokban élt a 1230–2150 méteres tengerszint feletti magasságon, kutyatejfélék (Euphorbia) borította hegyoldalakban. Az 1950-es évek óta nem láttak gazellát Taizz vidékén, valószínűsíthetően a túlzott vadászat következtében pusztult ki az állomány.

11_jemeni gazella.jpg

Schomburgk-szarvas

A tudományos nevét Sir Robert H. Schomburgk tiszteletére kapta, aki sziámi brit konzul volt 1857 és 1864 között. Valaha nagy számban fordult elő Thaiföld területén. Szőrzete sötétbarna, agancsának hossza nagyjából 35 centiméter volt.

12_Schomburg.jpg

A 19. század végén még egész Thaiföldet benépesítette, ekkor kezdték el tömegszámra vadászni. Az utolsó fogságban élő egyedet 1938-ban ölték meg.

Annak ellenére, hogy korábban több európai állatkertben is tartották a fajt, egyetlen múzeumban őrzött egyede ismert. Ez a párizsi Természettudományi Múzeumban van kiállítva. Oda 1868-ban került, az egyed előtte hosszabb ideig élt a párizsi állatkertben, majd elhullása után került a múzeum gyűjteményébe.

 

A hírlevél feliratkozóknak ajándék privát bejegyzések

Iratkozz fel hírlevelünkre, ahol minden héten egy levélben megkapod a héten megjelent bejegyzéseket. Ez a legjobb módszer, hogy ne maradj le egyetlen érdekes cikkről sem. A hírlevél feliratkozás ingyenes és bármikor le lehet iratkozni.

A feliratkozók rendszeresen kapnak hozzáférést olyan cikkekhez is, amit más nem láthat. Ezekkel a privát cikkekkel köszönjük meg a feliratkozók bizalmát. Ha te sem szeretnél lemaradni az extra cikkekről, iratkozz fel még most!

Köszönjük, ha megosztod a bejegyzést!

Hozzászólások

A hozzászólásokhoz nem szükséges regisztráció, de a hozzászólások minden esetben csak kézi moderálás után jelennek meg.

Felhívjuk a kedves látogatók figyelmét, hogy a hozzászólók által írt hozzászólások nem feltétlenül tükrözik az oldal szerkesztőinek véleményét, azokért felelősséget nem vállalunk. A nem megfelelő hozzászólásokat töröljük!

1 hozzászólás

  1. Megszokhatná már mindenki, hogy a buffalo az észak-amerikai kontextusban bölény és nem bivaly.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címed nem lesz közzétéve.

*