Magyar vasúti balesetek 3 – Egy előre megjósolt katasztrófa

Tounj – Generalski Stol -1913

Egy évvel az első világháború kitörése előtt súlyos baleset történt a MÁV horvátországi fővonalán.

Ez a cikk a Magyar vasúti balesetek című sorozat része. A sorozat további részei:

A katasztrófáról nem maradt ránk hivatalos irat annak ellenére, hogy a maga korában nagy feltűnést keltett. A vizsgálat és a felelősségre vonás Horvátországban történt, aztán az első világháborúban elkallódtak a dokumentumok.

A fiumei gyorsvonat és a tehervonat frontális ütközése következtében hat vasutas vesztette életét, az utasok között szerencsére nem volt halálos áldozat. Egy vasutas látta a balesethez vezető veszélyes körülményeket, de felettesei nem tettek semmit elhárításuk érdekében, sőt később épp őt tették meg bűnbaknak.

képes hét 1_cr.jpg

A soknemzetiségű birodalomban a népek alá- és fölérendeltségi viszonya a politika egyik fegyvere volt. Az 1868-ban megkötött horvát–magyar kiegyezés részleges autonómiát biztosított a Magyarországhoz csatolt Horvátországnak, de a horvát függetlenségi mozgalmak felerősödtek a XX. század elején. Ezt a magyar kormány igyekezett visszaszorítani, amihez kellő támogatást kaptak Bécsből.

Az állami vállatok élén és a közigazgatásban magyar vagy osztrák vezetők álltak. A MÁV alkalmazkodott a nagypolitikához, ezért horvátországi vonalára is magyar nemzetiségű tisztviselőket helyezett. Nem volt ritka, hogy alig értette meg egymást a horvát pályaszemélyzet és a magyar forgalmi szolgálattevő. A vonalon kialakult egy furcsa, keverék szolgálati nyelv, amiben alapvetően a horvátot használták, de a vonatok és a vágányok számát németül, a kijárásra, bejárásra és más mozgásokra vonatkozó szavakat pedig magyarul mondták.

A magyar tisztviselőknek nem lehetett túl nagy tekintélyük a horvát pályaszemélyzet előtt, legalábbis erre utal a vonal munkafegyelme. A pályaőrök családjukkal együtt laktak az őrházakban, bevett szokás volt, hogy valamelyik gyerek látta el a szolgálatot addig, amíg a családfő a földjén dolgozott. De ez még a jobbik eset volt, mert ilyenkor legalább fogadta valaki a vonatot, de az sem volt ritka, hogy a részeg pályaőrt vagy váltókezelőt egyszerűen nem lehetett felébreszteni éjszaka.

A vasút megbecsült, nyugdíjas állásnak számított máshol, de itt még ezt sem értékelték, hiszen azok sem voltak hajlandók megtanulni magyarul, akik már évek óta a MÁV-nál dolgoztak. A MÁV vezetése ebben nem látott problémát, gond nélkül vette fel azokat a horvát parasztokat vasutasnak, akik egy kukkot sem tudtak beszélni a szolgálati nyelven.

Ilyen körülmények között helyezték a huszonöt éves Tumbász Jenő forgalmi szolgálattevőt Tounj állomásra 1912 szeptemberében. Elkeserítő környezetbe jutott. Vele együtt négy magyar altiszt lakott a hegyek közé szorított kis állomáson, így kellett ellátniuk a 12 órás szolgálatokat. A váltókezelők és a pályaőrök, de még a vonalat kiszolgáló vonatok személyzete is horvát volt.

Tumbász Jenő egyáltalán nem tudott horvátul. Ha a vonatkeresztezések eltértek a menetrendtől, akkor telefonon kellett értesíteni a nyíltvonali őrházakat, de a pályaőrökkel nem tudott szót érteni. Hét hónap alatt kétszer kérte az áthelyezését. Részletesen leírta, hogy alárendeltjeivel nem tud értekezni, a horvátul kapott utasításokat nem érti meg, ezért szolgálatát nem tudja ellátni. „Ez a körülmény igen könnyen szerencsétlenséghez vezethet” – utalt szerencsétlen helyzetére kérvényében.

„Kérése nem teljesíthető” – válaszolták az üzletvezetőségből.

Az 1004 számú gyorsvonat április 6-án 18.15-kor indult a Keleti-pályaudvarról, körülbelül 120 utassal. Közvetlenül a mozdony után egy kalauzkocsi volt besorozva, azt egy hálókocsi, majd az első- és másodosztályú kocsik követték, a végén pedig egy étkezőkocsi. Ez utóbbit Zágrábban lecsatolták. Valószínűleg innentől vontatta egy 327 sorozatú gőzmozdony, aminek mozdonyvezetője Medur Péter, fűtője Novogradecz Pál volt.

Zágrábban vette át a vonatot Gipusz Mihály fiumei vonatvezető, valószínűleg vele együtt a jegyvizsgálók is kicserélődtek. Gipusz harmincnégy éve volt vasutas, az utóbbi időben megrendült az egészsége, ezért nyugdíjazását kérte. Az ezt jóváhagyó távirat április 6-án érkezett Fiumébe, amit főnöke úgy ismertetett az öreg vonatvezetővel, hogy aznap éjszaka még egy utat kell tennie Fiuméből Zágrábig meg vissza, április 30-án pedig lezárul a vasúti szolgálata.

karlovac2.jpg

Károlyváros (ma Karlovac) korabeli állomásépülete

Körülbelül negyedórás késéssel érkezett a gyorsvonat Károlyvárosba. A késés miatt a menetrendben lévő vonatkeresztezéseket nem lehetett betartani, ezért az itteni forgalmi szolgálattevő táviratban értesítette a vonal állomásait, hogy az 1004 számú gyorsvonat Generalski Stol helyett Tounjban találkozik az 1041 számú gyorstehervonattal.

Generalski Stol.jpgGeneralski Stol állomása ma

Tounj állomáson Tumbász Jenő az áthelyezett vonatkeresztezésről értesítette Viznics Mijó váltókezelőt, legalábbis megpróbálta neki elmondani a megváltozott helyzetet. Jelzett a pályaőröknek is, de az állomásköz három őrháza közül mindössze egy vette tudomásul ezt. Garzó István, Generalski Stol forgalmi szolgálattevője telefonon is értesítette Tumbászt, aki a közleményt előírásszerűen nyugtázta és visszamondta.

Jakobovics váltókezelő beállította a vágányutat, és a gyorstehervonat 3. 3.30-kor bejárt Tounj 3. vágányára. Radák Sándor vonatvezető csodálkozva nézett ki a paklikocsiból, hogy miért álltak meg, aztán a forgalmi irodába sietett. Ekkor már a gyorsteher is késésben volt, ezért Radák türelmetlenül érdeklődött a várakozás okáról. A sürgetés horvátul történt, mert a vonatvezető magyar hangzású neve ellenére csak ezen a nyelven beszélt.

– A 41-es a 9-es után mehet – válaszolta neki Tumbász magyarul, utalva neki arra, hogy a gyorsvonat áthaladása után még meg fogja előzni őket a Fiume felől érkező 1009 számú személyvonat is. Ebből a mondatból a vonatvezető viszont csak a „mehet” szót értette meg, ezért visszament a vonatához, és indulási parancsot adott Vrabancsejevics mozdonyvezetőnek.

A váltókörzetben Viznics Mijó a megmozduló vonatnak beállította a vágányutat, aztán végignézte, ahogy kihalad az állomásról. (Arról nincs leírás, hogy volt-e kijárati jelző.) A nyílt pályán elhaladtak a 25., 24. és a 23. őrház előtt, de Radák egyik helyen sem látott senkit. Mint később kiderült, mindenki aludt, bár a 25. őrházban a pályaőr beállította maga helyett a tizenegy éves fiát. A 23. őrházat elhagyva rémült meg Radák, mert szemből is hallatszott egy vonat.

3.39-kor Tumbász Jenő telefonált Generalski Stolba, hogy kihaladt a gyorstehervonat.

– Szerencsétlen! A gyors nekimegy a tehernek! – ordította a telefonba a másik forgalmista.

– Végem van – sápadt el Tumbász. – Talán még megállítják.

Kétségbeesetten hívta a pályaőröket, de azok közül egyik sem jelentkezett. A harangjelzőkkel leadta azt a jelzést, amivel figyelmeztette a pályaszemélyzetet a két szemben haladó vonatra. De amitől félt, pár perc múlva megtörtént. Csörgött a telefon:

– Za csebiti karambolu! – ordított a kagylóból a 23. őrház pályaőrének hangja.

Az ütközés

Tounjtól lejt a pálya Generalski Stol felé, az esés mértéke 7 ezrelék. Vrabancsejevics 40-45 kilométeres óránkénti sebességre gyorsította fel a tehervonatot. A fiumei gyors körülbelül hetvennel kapaszkodott felfelé az emelkedőn. A két mozdonyvezető Tounjtól két és fél kilométerre látták meg egymást egy íves szakaszon, amikor már csak kétszáz méterre voltak egymástól.

Medur Péter azonnal vészfékezett, és sikerült is jelentősen csökkentenie a sebességet. Fűtője a 327-es bal oldalán, az ablakon kihajolva nézte a közelgő veszedelmet. A lejtőn gyorsuló, tisztán kézifékezéssel közlekedő tehervonatnak viszont semmi esélye nem volt a lassulásra ilyen rövid távolságon belül. A tehetetlen Vrabancsejevics a szerkocsi felé próbált kimenekülni a vezetőállásról, mikor óriási erővel összecsattant a két vonat.

A kazánok egymásba fúródtak, a két mozdony felágaskodott és úgy maradt. Vrabancsejevics teste háromfelé szakadt, mikor a szerkocsi a vezetőállás tetejének préselte. Összenyomódott zsebórája 3 óra 50 perckor állt meg. A fűtő állva szorult a roncsok közé, nyakán egy cső fúródott keresztül. Az oldalra fordult paklikocsiban Radák Sándor a karját törte el és megsérült a feje, de a teherkocsikon elhelyezett fékezők már nem voltak ilyen szerencsések. Kettőt megölt az ütközés ereje. A harmadik túlélte, mert kiesett a fékállásból két kocsi közé, de a kerekek levágták mindkét lábát térd alatt.

képes hét 1.jpg

képes hét 3.jpg

A gyorsvonatot vontató 327-es ablakán kihajoló Novogradecz Pál fűtőt az ütközés ereje kidobta a vezetőállásból és a pálya menti bokorba esett. Szerencsés volt: csak karját törte, de annyira szúrták a tüskék, hogy nem bírt megmozdulni. Medur Péter még mindig a féket szorította. Összeroncsolt fejjel életben volt, de a testét folyamatosan forrázta a kazánból kiáramló gőz.

A szerkocsi belefúródott a favázas hálókocsiba. A kettő között lévő, szintén favázas kalauzkocsi szó szerint forgácsokra esett szét, csak a csupasz acélváz maradt meg belőle, ami teljes hosszában benyomódott a szerkocsi alá. Valahol ebben a roncshalmazban feküdt Gipusz Mihály, akinek már csak három óra lett volna hátra az utolsó szolgálatából.

A hálókocsi falai kiestek oldalra, ez mentette meg sok utas életét, mert ők is kirepültek a kocsiból. Egyikük ébren volt az ütközés pillanatában. Hálófülkéjének falán először egy asszony repült át felette, majd annak férje, aki eltűnt az egymásra torlódó roncsokban. A hatalmas csattanás után felhangzott a sérült kazánokból a gőz sivítása, ezért a hálókocsi-kalauz kazánrobbanástól tartva kiabálni kezdett:

– Kifelé mindenki, mert itt pusztulunk!

A kocsi hátsó fele épen maradt, de az ajtók annyira deformálódtak, hogy befeszültek. Volt, aki függönyt csavart a könyökére, és azzal törte ki az ablakokat, hogy le tudjanak mászni, mások az a fülkék ajtaját széttörve menekültek ki a sötétbe.

A kiáramló gőz hangjába sírás vegyült. Az asszony, aki korábban átrepült a kocsin, térdre borulva zokogott:

– Három hónappal ezelőtt veszítettem el az egyik gyermekemet, most a másikat. Szent Isten, miért büntetsz így engemet?

Így tudták meg a túlélők, hogy Éltető Albertné kilenc éves kisfia még a kocsiban van. De ott volt még férje is, a nyugalmazott főszolgabíró, aki folyamatosan kiabált a többieknek, hogy jól van.

Nyugalom az első rémület után

A vonatba sorozott többi kocsi nem tört össze, de néhány kisiklott. Az utasok között nem tört ki pánik, és a segítség is hamar megérkezett. A tehervonatot követő személyvonaton ugyanis harminchat utászkatona utazott egy főhadnagy vezetésével, akiket azonnal a baleset helyszínére szállítottak. Ezért a mentés a gyorsvonaton utazó néhány orvos segítségével fegyelmezetten és gyorsan megkezdődött. Később újabb katonákat vezényeltek ki Károlyvárosból és Zágrábból. Először a nyugalmazott főszolgabíró kisfiát szabadították ki, aztán Éltető Albertet, akik két órát töltöttek a roncsban. Ekkor derült ki, hogy az utasok közül senkinek sincs komoly baja, a gyermek is csak a fülét karcolta meg kicsit.

Egy utas azért aggódott, mert a 327-es mozdony kazánjában még mindig égett a tűz. Meglátta a felkötött karral álló fűtőt, és kérte, hogy dobja le a tüzet.

– Nem merek többé én közelébe menni a mozdonynak – hátrált Novogradecz.

Kísérteties csend volt a hegyek között. A romok közé szorult vasutasok jajgatása hamar megszűnt. A Pesti Hírlap zágrábi tudósítója azt írta: „Nem tartott soká. A haldoklók meghaltak, a sebesültek elvesztették eszméletüket. Nagy csönd lett ismét; nem hallatszott más, csak a Karszt-erdő búgása.” A hajnal fényei meghozták a madárdalt, és a hátsó kocsikban utazók óvatosan lemerészkedtek a kisiklott vonatról. Többen akartak segíteni Éltető Albertnak, aki nem győzte bizonygatni a jó szándékú embereknek, hogy hiányzó lábát már régebben elveszítette, de műlába az összetört vagonban maradt.

Az 1913. április 20-i Vasárnapi Újság képes tudósítása a helyszínről:

01_1.jpg

00_1.jpg

03_1.jpg

02_1.jpg

Eközben Tumbász Jenő idegesen rohangált a tounji forgalmi irodában. Teljesen kétségbeesett. Kirohant a vágányokhoz, várta vissza a gyorstehert, hátha csak álmodta az egészet.

– Nem volt engedélye! – sírt kezét tördelve. – Nem vagyok oka semminek!

Váratlanul felrohant a szobájába, pisztolyt vett elő a fiókból, és főbe akarta lőni magát. A rosszat sejtve utána siető állomásfőnök alig bírta kicsavarni a kezéből. Ekkor letartóztatták, és három csendőr őrizte állandóan.

Az egész ország aggódik

A pálya ötszáz méter hosszan rongálódott meg. A mozdonyok alatt a sínszálak fél méter mélyen nyomódtak az ágyazatba.

Reggel hétkor már rémhírekkel teli szóbeszéd terjedt Fiumében a balesetről. Harminc és negyven közé tették a halottak számát, aggódó rokonok és ismerősök tömege várta a túlélőket szállító segélyvonatot, ami délután fél egykor érkezett meg.

A szemtanúk megérkezésével már megnyugodott a tömeg, de mivel még nem fejeződött be a mentés, a halottak száma körül nagy volt a bizonytalanság. A reggeli lapok tudósítói a rengeteg halottról szóló hírt küldték szét az országban.

A gyorsvonat vonatvezetőjét eltűntként említették, mert őt sokáig nem találták meg a roncsok között. A kalauzkocsi egészen összetört, szinte teljesen eltűnt, ezért többen mondták, hogy a szerkocsi közvetlenül a hálókocsiba fúródott. A rémhíreket megerősítették azok az utasok, akik a baleset helyszínéről visszautaztak Budapestre, és személyesen mesélték el az őket váró újságíróknak a pozdorjává tört hálókocsi látványát.

hálókocsi.jpg

Segélyvonat érkezése_1.jpg

Segélyvonat érkezése

04_1.jpg

05_1.jpg

Másnap estére már csak nyolc halottról tudtak, aztán a MÁV kiadta a hivatalos közleményét, miszerint a két vonat személyzetéből négy vasutas halt meg, az utasok közül, az utasok között nem volt komoly sebesülés. Viszont előkerült Gipusz Mihály – élve! Innentől kezdve a lapok részletesen beszámoltak az életben maradt mozdonyvezető és vonatvezető állapotáról.

A túlélők szerint a gyorsvonat jelentősen lelassult, egyesek szerint meg is állt az ütközéskor. Medur Péter keze még akkor is az önműködő féken volt, amikor kiszabadították. Kétszáz méterről láthatta meg a szembe jövő tehervonatot, ha kicsit később fékez, a katasztrófának sokkal súlyosabb következményei lettek volna.

Az újságok hősként ünnepelték, és így emlegették az utasok is. Sajnos, nem sok esélye volt a túlélésre. Jobb halántékánál megrepedt a koponyája, és rengeteg égési sérülése volt. Bal karja valósággal megfőtt a kiáramló gőztől. Állandó láz gyötörte, csak néha tért magához. Amikor megtudta, hogy az utasok közül senki sem halt meg, sírva fakadt.

Nem volt jobb állapotban Gipusz, a vonatvezető sem. Órákat töltött a roncsok között, iszonyatos állapotban húzták ki az utászkatonák a széttört kalauzkocsiból. Jobb arcának izmai leszakadtak, álkapcsa összezúzódott, fejét óriási daganat nyomta. Egy bordája eltört, bal karján zúzódások és csontig hatoló, mély sebek voltak. Jobb lábszára arasznyi szélesen szakadt fel. Ő nem veszítette el az eszméletét, ezért nagyon szenvedett. Állapota fokozatosan romlott, április 14-én meghalt. Mozdonyvezetője egy nappal később követte.

A tárgyalás

Június 23-án kezdődött Ogulinban a bírósági eljárás. A bíró Dr. Lukovics Ferenc volt, a vádat Dr. Hild Milán ügyész képviselte. Tumbász Jenő forgalmi szolgálattevő és Viznics Mijó váltókezelő ellen halált okozó gondatlanság miatt emeltek vádat.

Nehezen kezdődött a tárgyalás, mert Tumbász védője vitatta a szakértők elfogulatlanságát, mert azok a MÁV alkalmazottai voltak. A tárgyalás horvátul folyt, de a tolmács nem ismerte a szakkifejezéseket, ezért azt az egyik vasúti szakértő fordította tovább a bírónak. Tumbászt a tárgyalásig a fogházzá átépített Frangepán-kastélyban őrizték, ahol egy vele közös cellába zárt horvát váltóhamisítótól próbálta megtanulni a nyelvet.

ogulin.jpgOgulini Frangepán-kastély korabeli képeslapon

A szolgálati felsőbbségtől kapott jellemzés Tumbász Jenő mellett szólt. Alapos, kötelességtudó embernek írták le, aki minden káros szenvedélytől mentes. Ismertették, hogy Tumbász hónapokkal a baleset előtt már kérte az áthelyezését, mert nem tudta magát megértetni a magyarul nem beszélő beosztottaival, ezért nagyon félt egy emiatt bekövetkező katasztrófától.

Mindenki igyekezett menteni a bőrét, ezért egymásnak ellentmondó vallomások születtek, de abban mind megegyeztek, hogy a horvát személyzet a magyar forgalmi szolgálattevőre akarta hárítani a felelősséget.

Nem derült ki egyértelműen, hogy elhangzott-e az a harangjelzés, ami engedélyezte a tehervonat indulását. Ezt csak a vonatot nyílt pályára engedő Viznics Mijó vélte hallani. Állítólag ezt az állomás másik végén szolgálatot teljesítő váltóőr is hallotta, bejegyezte a szolgálati naplóba is, de onnan később kitörölte. Viznics azzal is saját éberségét akarta bizonyítani, hogy ő ébresztette fel az ütközés után a 25. őrházban alvó pályaőrt.

Radák Sándor, a tehervonat vonatvezetője még magán viselte a baleset nyomait. Sírva, remegve, de határozottan állította, hogy a forgalmi irodában megkapta az engedélyt az indulásra, még Tumbász erre utaló karlendítését is látta.

Jedlicska forgalmi szolgálattevő nem volt szolgálatban aznap. Meghalt a gyermeke, ezért a forgalmi irodától száz méterre lévő szolgálati lakásában tartózkodott. Hallotta a tehervonat behaladását és indulását, több harangütést, de az indulást engedélyező jelzést nem. Védte kollégáját azzal is, hogy jegyzőkönyvbe mondta a vonalon uralkodó fegyelmi állapotokat: a pályaőrök csak hetedik-nyolcadik hívásra jelentkeznek, rendszeresen elhagyják szolgálati helyüket, mert a közeli földeken dolgoznak.

Utoljára Generalski Stol forgalmi szolgálattevőjét hallgatták meg. Nagyon félhetett, pedig azon kevesek közé tartozott, akik egyértelműen ártatlanok voltak. Tanúvallomásának tartalmát nem ismerjük, de „szenvedélyesen iparkodott méginkább bemártani Tumbászt és ez a viselkedése nagyon visszatetsző volt” – írta róla Az Est törvényszéki tudósítója.

24-én a tárgyalás második napja az éjszakába nyúlt. Nem sokkal háromnegyed tíz előtt meghozták a döntést: Tumbász Jenőt két év fogházra, Viznics Mijót tíz hónap börtönre ítélték. Az első fokú ítélet ellen a védők fellebbeztek. A jogerőre emelkedésig Viznics váltókezelőt szabadlábra helyezték. Ezt Tumbász is kérte, de neki tízezer korona óvadékot kellett volna fizetni, amire képtelen volt, ezért letartóztatásban maradt.

További sorsuk ismeretlen.

-Porpáczy Richard alias Rollende Landstrasse

 

[hirlevel]

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.