Kocsisnők Párizsban

Az 1900-as évek elején az emancipáció csírái már kezdtek előbújni az európai társadalmakban. A szüfrazsettmozgalmak – főleg Angliában – kezdték elérni csúcspontjukat, amikor már erőszakos akciókkal hívták fel magukra a figyelmet, rongáltak, gyújtogattak, sőt életüket áldozták a női egyenjogúságért.

Párizsban nem voltak ilyen atrocitások, de a nők ott is kezdtek beszivárogni az addig kizárólag férfiak által uralt munkakörökbe.

Ilyen volt például az utcai konflis-hajtó. Ezek a kocsik akkoriban a mai taxiknak feleltek meg, szabályos taxaméterrel felszerelve, százával járták a nagyváros útjait. 1900-ban született rendelet engedélyezte a nők hivatásos kocsihajtását a fővárosban, azonban csak 1906-ban jelentkezett az első három hölgy az addig férfiaknak fenntartott néhány hónapos tanfolyamra. A tanfolyamon a hajtás és a lovak szakszerű ellátása mellett, alapvető állatorvosi ismereteket is szereztek és Párizs valamennyi negyedével megismerkedtek, utcanevek százait memorizálták. Az első hölgyek 1907 februárjában ültek a bakra.

1907 nyarára már 40 nő dolgozott taxisként, köztük három arisztokrata is, ők valószínűleg „lóbolondok” voltak. Mindhárman hamar lemorzsolódtak. Lütgen grófnő családja nyomására hagyta ott hajtást, a másik arisztokrata hölgy megörökölte ősei jussát és más elfoglaltságai miatt hagyott fel a taxizással, a harmadiknak vőlegénye ragaszkodott a felmondáshoz. A következő évre mindössze 20-an maradtak a hölgyek az utcákon, akik közül néhányan az autótaxik megjelenése után átpártoltak a pöfögő járművekhez.

Most bepillanthatunk az életükbe, több mint két tucat, korabeli képeslap segítségével.

Korabeli vicclap karikatúra: „Ha kedvem van egy kis női társasághoz, 40 sous-ért bérelek egyet egy órára.” Kb. 60 dollárcent mai árakon.

Vajon valóban vörös volt a munkaruhájuk a hajtóknak – ami nem igazán praktikus -, vagy csak a rajzoló színezte pirosra?

Már több a lóerő…