A Mongol Birodalom létrejötte és hatalmas hódítási folyamata példa nélküli a világtörténelemben. Egy olyan méretű ország jött létre viszonylag rövid idő alatt, amelynek határai a Japán-tengertől, Koreai-félszigettől egészen a középkori Magyar Királyság határáig húzódtak.
A sikerek nagyon nagy önbizalmat adtak a mongol vezetőknek, akik tekintetüket kelet felé fordították, a Japán-tengeren túl elterülő császárságot nem is tekintették egyenrangú ellenfélnek, így álmukban sem gondolták, hogy az eljövendő események a saját világbirodalmuk végének előszele lesz, míg Japán esetén a dicső nemzeti múlt mítoszának kialakításában segédkeztek a mongol hordák.
1259-ben Kubiláj kán, Dzsingisz-kán unokája kínai császárrá koronáztatta magát és 1264-ben Pekinget tette meg a Mongol Birodalom fővárosává. Ezt követően Korea került sorra, ami nagyon hamar elesett a száguldva érkező mongol csapatok nyomása alatt.
Korea után lett a következő célpont Japán, ahova először követeket küldtek, megpróbálták fegyver nélkül térdre kényszeríteni a császárságot, vazallus állammá tenni.
Az első követjárást további követte, de az is eredmény nélküli lett, a japánoknak eszük ágába se volt a mongolok „igájába” önként belemenni. Annyit azért megtettek, hogy a Korea felé néző tartományok hűbérúrainak utasításba adták, hogy tegyenek védelmi előkészületeket, meg semmit nem bízva a véletlenre azért a papoknak is szóltak, hogy ejtsenek már pár imát is az ország és a császár védelme érdekében.
A küszöbön álló mongol invázió megacélozta a japánok lelkét, a szamurájok pedig alig várták, hogy tovább öregbíthessék dicső hírnevüket. De a szamurájok nagyon haragudtak ellenfeleikre, mert a mongolok piszkos eszközökkel harcoltak, robbanószereket lőttek ki katapulttal, és rá se hederítettek a szamurájokra, akik tisztes párviadalra és becsületes ellenfélre számítottak.
A mongolok félelmetes hada elsöpörhette volna a szamurájokat, ám ekkor olyan természeti csapás sietett a japánok segítségére, melyben természetesen isteni beavatkozást véltek felfedezni. A hatalmas mongol-kínai flotta mindkét partraszállása alkalmával ott volt a védekező seregben egy Higo tartományból érkezett ifjú harcos.
Ez a harcos később jócskán felgyülemlett vagyonából megbízást adott egy festménysorozat elkészítésére, hogy saját vitézi tetteit megörökíttesse. A festményeket később összeragasztották, s utóbb levelek, imádságok, ediktumok és harci jelentések gyűjteményével kiegészülve „lnváziós Tekercsek” néven váltak ismertté.
Ugyan mindkét támadó flotta tengeri viharban semmisült meg, s a második támadási kísérlet talán minden idők legsúlyosabb haditengerészeti katasztrófájával végződött, de a csapás mindkét esetben csak az után következett be, hogy ez a talpraesett ifjú harcos számot adhatott rátermettségéről. A neve Takezaki Szuenaga volt. Íme, az ő dicsőséges története.
Kubiláj kán parancsára 1274-re állt össze egy akkora haderő és flotta, amelynek papíron elegendő esélye volt Japán leigázására. A flotta 300 nagy és 400-500 kisebb hajóból állt, fedélzetükön 15.000 mongol és kínai, valamint 8.000 koreai harcossal, illetve a mongolok lovaival.
A lovasnomád mongol nép első ízben merészkedett ki ekkora erővel a nyílt tengerre, és mondani se kell, hogy a hajóépítéshez egyáltalán nem értő hódítók hajói kínai és korai kikötőkben készültek rabszolgamunka keretében.
A támadó flotta először a Japán-szigetek felé útba eső két kisebb szigetre vetette magát. Csuzima szigetét alig 80 szamuráj, Iki szigetét meg 100 mindenre elszánt harcos védte az utolsó leheletéig. Inkább mind egy szálig meghaltak, de eszükben se volt, hogy megadják magukat. Mindez jelezte, hogy mire számíthatnak a mongolok, ha partra szálnak, milyen elszántsággal kell majd szembenézni, főleg, ha az Ilk szigeten történteket nézzük, ahol 100 elesett szamurájra 1.000 halott mongol katona jutott.
1274. november 19-én az első mongol katonák partot értek Japán harmadik legnagyobb szigetén, Kjúsún. A partraszállás helyén, a Hakatai-öbölben másnap összecsaptak a japánokkal, ami a hakatai csata néven vonult be a történelembe.
A mongolok fegyvertáruk teljes repertoárját bevetették a szamurájok ellen. Így a mongol rövid összetett íjak, mérgezett nyílvesszők, rakétával hajtott nyílvesszők, puskaporral megtöltött kerámia gránátok zúdultak a japánokra.
A mongoloknak jobb fegyvereik és nagyobb harci tapasztalatuk volt, de a támadásra hónapok óta készülő, nagyobb létszámú japán sereg megállította őket, közel 3-3.500 mongolt kaszaboltak le, majd az éjszaka kitört vihar visszavonulásra kényszerítette a támadókat.
Szuenaga az 1274-es invázió idején 29 éves, és már túlesett néhány összecsapáson, amikor a mongolokkal találkozott. Hiába volt elszánt mindenre, nagy bánatára nem mutathatta meg igazán, hogy mit tud.
A közelgő vihar rákényszerítette a támadókat arra, hogy hajóikra visszavonuljanak. Az éjszaka folyamán le is csapott egy tájfun az inváziós flottára. A hatalmas tájfun megtette hatását, egyes források szerint közel 200 hajót küldött hullámsírba a háborgó tenger.
Azonban a kis japán hajók sokkal gyorsabbak és manőverezhetőbbek voltak, mint a mongol hajók, és a vihar elvonulta után sok bátor szamuráj kis hajókon a sötétség leple alatt megtámadta a mongolok hajóit. A támadók a meglepetés előnyével rendelkeztek, amihez jött még az a tény, hogy a hajókon lévő mongol katonák nem tudták használni félelmetes nyilaikat.
A vékony japán kardok viszont beragadtak a mongolok vastag, főzött bőrpáncéljába, aminek következtében a japán kovácsok a későbbi időszakban újraértékelték kardjukat. Így az első mongol invázió és az ott szerzett tapasztalatok hozzájárultak az általunk ismert igazi szamuráj fegyver, a kard változásához, ami során egy évszázadon belül elnyerte a ma is ismert formáját.
A mongol vezérek a japánok által okozott veszteségek és főleg a természeti csapás, a tájfun hathatós közreműködése után inkább a visszavonulás mellett döntöttek.
Hét évvel később, a második mongol invázió során, 1281-ben Szuenaga ismét jelen volt, és alig várta az újabb próbatételt. A mongolok ereje sokszorosan felülmúlta az első támadás méretét.
A források többféle verziót is emlegetnek, de ami biztos, hogy Kubilaj kán két flottát is útnak indított. A kisebbik flotta 900 hajóból és 40000 harcosból állt, míg a fő flotta 3500 hajóján 100.000 hódításra vágyó katonát zsúfoltak össze. Szóval semmit nem bíztak a véletlenre, biztosra akartak menni.
A japánok ezúttal már felkészültebbek voltak; a Hakata-öböl mentén védfalat építettek, mely ahhoz éppen elégséges volt, hogy a mongolokat a partvonalhoz szorítsa. Szuenaga lóháton, teljes harci díszben vágtatott a partra, de az ellenség hajói még mindig a tengeren horgonyoznak.
Szuenaga alig tudta fékezni magát. A csapatszellemmel nem törődött, a parancsokat nagyvonalúan elengedte a füle mellett, kizárólag az önmegvalósító hősködésre összpontosított.
– Ebben a sorsdöntő helyzetben hajóra van szükségem, anélkül nem harcolhatok ellenük! – ordította.
Parancsnokát, Gota Gorót szemlátomást hidegen hagyta a hőzöngés: – Ha nincs hajód, maradj nyugton – mondta.
Csakhogy nem Szuenaga volt az egyetlen, aki fékeveszetten rángatta az istrángot; egy másik, ugyancsak mindenre elszánt harcos így érvelt: – Menjünk a kikötőbe, keressünk a hajók között egy alkalmasat, és űzzük el a kalózokat!
– Helyes! – bólintott rá Szuenaga. – Ezek a hajók gyalogságot szállítottak, és nyilván tengerjárók. Irány az ellenség, legalább egyet meg akarok ölni!
Így hát Szuenaga két társával nekiiramodott, hogy keressenek egy hajót, melyen az ellenség közelébe férkőzhetnek. De nem találtak, és már majdnem feladták a keresést, amikor befordul az öbölbe egy japán hadihajó. Nem túl nagy, mindössze nyolc méter hosszúságú és tíz vagy tizenegy ember volt a fedélzetén. Öbölcirkálásra még alkalmas, ám a nyílt tengeren már nem sok jóval kecsegtetett.
Gota Goro felismerte, hogy a hajó egy rangidős tiszt, Adacsi Jaszumori flottájához tartozik, kiküldte Szuenagát és a barátait, hogy próbáljanak egyezkedni. A buzgó harcosok csónakkal kieveztek, majd, amikor hallótávolságon belülre értek, Szuenaga imbolyogva kiállt a csónak orrába, s odakiáltotta, hogy parancsa van a legelső hajót lefoglalva az ellenségre támadni. Majd anélkül, hogy engedélyt kapott volna rá, fölugrott a fedélzetre.
A kapitány azonban leparancsolta: – Ez Adacsi hajója! Csak az ő tengerészei léphetnek a fedélzetre! Azonnal le innen!
Ám Szuenaga nem tágított: – Életbevágó ügyben kell az uram segítségére sietnem. Most már itt vagyok a fedélzeten, és eszem ágában sincs távozni, hiszen ki tudja, mikor jön erre másik hajó.
De a kapitányt is keményfából faragták. – Szégyen-gyalázat, hogy még mindig itt tartózkodik, miután megparancsoltam, hogy távozzon a fedélzetről!
El lehet képzelni, milyen átkozódások közepette, de Szuenaga mégiscsak engedelmeskedett, visszamászott a csónakjába, és két társával együtt elevezett. Kisvártatva újabb hadihajó bukkan fel, mely egy Takamasza nevű tiszt parancsnoksága alatt állt.
Szuenaga ezúttal is odasiklott a hajó mellé, de a nagy zűrzavarban elvesztette a sisakját. Ezúttal nem bajlódott a magyarázkodással, egyszerűen hazudott egy jó nagyot: – Titkos parancsot teljesítek. Engedjenek a fedélzetre!
Takamasza hajójáról kiáltások hangzottak: – Miféle parancs! Semmi ilyenről nem tudunk. Vissza innen! Senki sem jöhet fel!
Szuenaga sunyin finomított a követelésén: – Híres harcos vagyok, legalább én hadd menjek fel. A trükk bevált!
– Éppen csatába tartunk – morogtak a fedélzeten. – Minek itt ekkora hűhót csapni? Másszon fel!
Szuenagának több se kellett. Nem elég, hogy társait faképnél hagyta, de egyiküknek még a lábszárvédőjét is ellopta, hogy az elveszett sisakját valamivel pótolja. A tiltakozásra rá se hederített. „Az íj és a Nyíl Útja dicső tettet követel” – magyarázta később.
A fedélzeten azzal kezdte, hogy tanácsokat osztogat, hogyan kell az ellenséget horgonykampókkal magukhoz láncolni. – Ezek addig úgysem adják fel, amíg a fedélzetet el nem foglaljuk – magyarázta. – Megcsáklyázzuk a hajójukat, és ledöfjük őket a páncéljaik illesztésein át.
Takamasza legénysége hiányos felszereléssel indult harcba, ugyanez volt elmondható Szuenagáról is – fejvédőnek az elcsent lábszárvédőt használta -, ám ez csöppet sem zavarta. Öt újdonsült társával megtámadták az útjukba eső első kisebb mongol cirkálót.
A hajó mindössze tíz méter hosszú volt, és héttagú legénységet, valamint pár kínai tisztet vitt a fedélzetén. Egy korabeli kép éppen azt mutatja, amint Szuenaga elsőként ugrik a hajó orrára, miközben a társai a tatot ostromolják.
A képen az egyik tiszt holtan fekszik, torka elvágva. Hősünk egy másikkal van elfoglalva, éppen a fejét nyisszantja le: egyik kezével a varkocsánál ragadja meg ellenfelét.
Nem kétséges, hogy sikerült megkaparintaniuk a hajót. Ezt bizonyítja egy későbbi illusztráció is, melyen Szuenaga két fejet tart a kezében.
A kis csata után borzalmas trófeáival valahogy partra evickélt, jelentette tetteit parancsnokának, Gota Gorónak, aki (legalábbis Szuenaga beszámolója szerint) megdorgálta ugyan rakoncátlanságáért, de ez akár dicséretnek is felfogható. „Nem volt hajód, és megint hazudtál, csak hogy harcolhass. Tényleg te vagy a legzsiványabb az összes szamuráj között!”
Szuenega tettével szinte egy időben zajlott az ún. második hakatai csata. Az elsőhöz képest mindkét oldalon jóval nagyobb erők vettek részt, de a japánokat segítette az általuk épített fal is, ami mögött védekezve kitartottak addig amíg a mongolok ki nem merültek, és vissza nem vonultak a hajóikra.
Szuenagának ettől kezdve több dolga már nem akad, hiszen a többit igen hatékonyan elintézte maga a természet az évszak első tájfunjával, mely az egész flottát porrá zúzza, és a tengerfenék iszapjába temette.
De azért nem feltétlenül csak a természetnek köszönhető a mongolok megsemmisülése. Az okok egyike már a tervezés fázisában megtalálható, ugyanis akkora méretű flottára volt szükség, amelyet addig nem látott még a világ, és annyi hajót még az összes kínai és koreai hajóépítőnek együtt is évekig tartó kemény munka volt elkészíteni.
A határidő elég szoros volt, így a legegyszerűbb, leggyorsabban összetákolható típusok készültek, nem túl jó minőségben. A hajók legtöbbje nemhogy tengeri útra sem volt alkalmas, hanem még folyami közlekedésre is csak óvatosan. És képzeljük el, hogy ezekkel merészkedtek a Japán-tengerre, amelyet az év jó részében tájfunok csapatnak végig elég rendszeresen!
Nagy bátorság kellett itt hajózni, még jó állapotú, igazi tengerjáró hajókkal is, nemhogy gyorsan összetákolt teknőkkel. Egyszóval a vihar olyan mértékben legyalulta a mongol hajóhadat, hogy a legtöbb vezető saját hajójával még le is lépett, magára hagyva saját katonáit. Egyes források szerint 20-30 ezer hadifoglyot ejtettek a japánok végig a partok mentén a vihar után, meg a többi összecsapás során, melyeket rendre megnyertek.
Szuenaga saját hősiességének biztos tudatában, hatalmas elbizakodottsággal kerül ki a csatából, míg a japánok a tájfunt Isteni Szélnek, azaz kamikázénak vélték, mely azt bizonyítja, hogy Japán a menny védelme alatt áll, és soha nem kerülhet barbár hatalmak kezére. Tulajdonképpen nagyon is lehetséges, hogy a szamurájok hatékony közreműködése, küzdőszelleme és a fal, melyet az öböl közelébe építettek, elegendő lett volna ahhoz, hogy ezt az erőteljes inváziót feltartóztassa. Kétségkívül elképzelhető, hogy a szamurájok ezúttal nem igazán szorultak rá az isteni közreműködésre, de ha már „jött”, köszönték szépen a segítséget.
Felhasznált és ajánlott irodalom
- https://en.wikipedia.org/wiki/Mongol_invasions_of_Japan
- https://hu.wikipedia.org/wiki/Mongol_hadj%C3%A1ratok_Jap%C3%A1n_ellen
- http://www.louis-chor.ca/emaki3.htm
- http://www.bowdoin.edu/mongol-scrolls/
- John Man: Az utolsó szamuráj igaz története, General Press Kiadó, 2012
- Conrad Totman: Japán története, Osiris Kiadó, 2006
- Edwin O. Reischauer: Japán története, Maecenas Kiadó, 2000
(A szerző weboldalán további érdekes cikkeket olvashattok: A történelem faszagyerekei)
A hírlevél feliratkozóknak ajándék privát bejegyzések
[mc4wp_form id=”12063629″]
