„B.L.NT ma egy elég érdekes témát dolgoz fel. Van aki nem tudja mi az a kibuc? Neki elmondom, hogy a kibuc egy izraeli találmány. Tulajdonképpen egy önellátó kollektív település, egy szociális utópia. Ahol mindenki egyenlő, mindenki minden munkát elvégez, azaz ciklikusan egyik hónapban óvodai dada, aztán boltos, katona, szakács és így tovább. Ahol mindenki szükséglete szerint ingyen viheti haza a termékeket a boltból. Ahol a gyermekedet a közösség neveli születésétől, és jelöli ki neki az életútját. Ezt az életformát mindenki képes volt akár élete árán is megvédeni.
Nem csoda tehát, hogy annyira tetszett a kommunista országok vezetőinek, hogy követendő példaként állították volna polgáraik elé, hacsak nem lett volna ez az egész…
…egy kapitalista országban.”
A képen a Galileai-tenger déli partja mellett elterülő Deganja, az elsőként alapított kibuc. A kép 1931-ben készült. (Wiki)
Minden évben több mint ezer külföldi fiatal érkezik Izraelbe, hogy kipróbálja azt a romantikus közösségi életformát, amit Izrael hírhedt kibucai kínálnak a közéjük vetődőknek. Amióta a hetvenes években Izrael állam elindította az önkénteseket befogadó programját, világszerte több mint 350 000 külföldi fiatalt tudott megszólítani az ott tapasztalható sajátságos kollektivista életforma. Fiatalkoruk során olyan jelentős vagy híres személyiségek fordultak meg önkéntesként kibucokban, mint Bob Dylan, Noam Chomsky, Bernie Sanders, Boris Johnson, Jerry Seinfeld, Sigourney Weaver vagy Sacha Baron Cohen. Nem nehéz meglátni, hogy mi mozgathatta ezeket a fiatalokat. Az izraeli kibucok gyakorlatilag a megvalósított kommunizmust jelentették a nyugati rendszer iránt kritikus fiatalságnak. Heti hat nap munka fejében átélhették, milyen érzés egy olyan közösség tagjának lenni, ami egyenlően osztja el a javakat, ahol mindenki kiveszi a részét a közös teendőkből és ahol a közösségi élet egy nagyon sajátos módját sikerült megvalósítaniuk. Persze ezek az önkéntesek egy idő után elmentek, viszont a kibucok százéves történelme során három generáció nőtt fel és élte le az életét ezeken a helyeken. Róluk és a kibucok történelméről szól ez a blogbejegyzés.
Az első kibuc megalapítói az Orosz Birodalomból kivándorolt zsidók voltak, akik az 1903-ban történt, különös kegyetlenségéről elhíresült kisinyovi pogrom után menekültek Palesztinába. A következő tíz évben zsidók tízezrei érkeztek a Szentföldre, számuk elérte a harmincöt ezret. Az érkezők legtöbbje Oroszországból és a feldarabolt Lengyelországból érkezett. Ők nem csak a növekvő antiszemitizmus, hanem a gazdasági nehézségeik és a cionizmus szelleme miatt is választották az elvándorlást. Ezt az időszakot a zsidó történetírás Második Álija néven említi, mint a második nagy bevándorlási hullámot. Palesztina azonban ekkor az Oszmán Birodalom provinciális szegénységében tengődő vidék volt, csekély városiasodással vagy iparral. A beözönlő tömegeknek nem kínált komoly gazdasági lehetőségeket. Munkahelyek hiányában a zsidók földvásárlásba és a föld megművelésébe kezdtek. Több évnyi sikertelen próbálkozás után, 1909-ben, tíz zsidó férfi és két nő megalakította az első sikeres kibucot, a „kibucok anyjának” nevezett Deganját (ma Deganja Alef). A második világháború végére már 400 tagot számláltak. A közösség tagjainak kölcsönös felelősségvállalására épülő kibucok tulajdonképpen egy gyakorlatias megoldást jelentettek a korai cionizmus alapvető gondjára, mégpedig arra, hogy az azelőtt városban élő, jórészt fiatal és műveltséggel bíró zsidóknak nem volt semmilyen jártassága a létfontosságúnak bizonyuló földművelésben.
A biztonságos városoktól távol eső palesztinai vidékeken a kibucok védelméről is gondoskodni kellett. A kibucnyikok kezdetben környékbeli arab őröket foglalkoztattak, ők azonban gyakran lepaktáltak azokkal a tolvajokkal, akik ellen felbérelték őket. Már 1907-ben megjelentek az első zsidó fiatalok, akik fegyveres csoportokba szerveződve ellátták a közösségek védelmét. Őket a pogromokban meghurcolt és védelem nélkül maradt zsidók frusztráló emléke motiválta. A Shomrimnak (Őrök) nevezett mozgalmak később az izraeli hadsereg, az IDF alapjait rakták le.
A kibuci életmódot népszerűsítő, „A kibucban” című poszter, 1965-ből (The Palestine Poster Project Archives)
A kibucok tagjai minden anyagi javat megosztottak egymással. Gyakorlatilag magántulajdont csak legszemélyesebb tárgyak alkottak. A ruhákat például egy közösségi ellátóból kapták. Elmondható, hogy a kibuc tagjai mindennemű munkát ugyanígy megosztottak. Legyen szó takarításról, főzésről, adminisztratív vagy vezetői teendőkről, a kibucnyikok bizonyos időközönként cserélődtek ezen feladatok ellátására. Érdekesség, hogy Golda Meir, az első moszkvai zsidó nagykövet a kibucban tanult munkamegosztást honosította meg a nagykövetségén, ahol a követeknek és a karbantartóknak is ki kellett venni a részüket a mosogatásból. A földművelő kibucok a helyi piacra és kivitelre is termeltek. A hasznot is a közösség javára fordították miután minden tag beleegyezését adta ahhoz. Közös gépeket, használati cikkeket vásároltak belőle vagy bővítették az épületeiket. Előfordult, hogy a profit maradék részét szétosztották a tagok között, akik a közeli városokban vásárolhattak belőle, de a kibucokon belül rendelkezésre álló közös tulajdonú boltból ingyen vihettek el bármit – a szükségüknek megfelelően. A kibuc vezetőségét és a legfelsőbb tisztséget, a titkárt, demokratikusan választották. Hogy a hagyományos „kapitalista” családmodellt megtörjék, a kibucokban született gyerekeket igyekeztek leválasztani a szüleikről. Őket is közösségben nevelték és oktatták, a szüleikkel csak korlátozott időt tölthettek. Természetesen az étkezéseket és a vallásos szertartásokat is közösen tartották.
Curtis
Tavaszi fesztivál az ebédlőben. Bét-Seán, 1967
Ruhapróba a raktárban. Ez nem pizsama! Sokan egyenesen a koncentrációs táborokból vándoroltak Izraelbe
Gyerekek a közös hálószobában
Fürdetés Asdot-Jákov kibucban, 1967
A kibucok szellemiségében keveredett az ember ember általi kizsákmányolását megszűntetni szándékozó szocializmus, a Szentföld visszafoglalásáért harcba szálló cionizmus és a zsidó vallásos hagyomány. A kibucok sokrétűek és változatosak voltak, berendezkedésüktől függően, hol az egyik, hol a másik szellemiségen volt a hangsúly. Ezek mellett, különösen a történetük első évtizedében megfigyelhető egy erős föld- és földművelés-kultusz, a paraszti munka vallásos megélése. Már az első generációs kibucnyikok is tisztában voltak a munkájuk jelentőségével: új társadalmat építettek. A kezdetektől fogva volt egy víziójuk, ez pedig egy olyan társadalom felépítése volt, ami gazdaságilag stabil, katonailag biztosított, értékeiben a föld szeretetén, az erős munkamorálon és a fizikai munka megbecsülésén alapult. Nem mellékesen szerepelt törekvéseikben az összetartó modern zsidó nemzet és zsidó kultúra megteremtése. Munkájukkal Izrael Állam alapjait rakták le.
Összességében elmondható, hogy az Izrael Állam megalapítása előtt a kibucok erőfeszítései nem bizonyultak hiábavalónak. Bár az utópisztikus társadalomról szőtt elképzeléseket nyilván nem sikerült megvalósítani, a kibucok oroszlánrészt vállaltak a zsidó jelenlét palesztinai megszilárdításában. Az államalapítás után a kibucok történelmét a belpolitikai harcok keretén belül tárgyalja a történetírás, ahol a különböző irányultságú kibucmozgalmak harcaira és az intézményesítésre kerül a hangsúly. Ezekre ebben a bejegyzésemben nem térnék ki.
Ahogy a huszadik század második felében megváltozott a világ, úgy hanyatlott le a kibucok aranykora. A 80-as években az Izraelbe gyűrűző gazdasági válság a kibucokat is súlyosan érintette. A kibucokat, amelyek akkorra már tőzsdén forgatták a pénzüket, óriásit veszteségek érték. Az életmódjuk fenntartására felvett kölcsönök visszafizetését az 1984-es 400%-os izraeli infláció közel lehetetlenné tette. A teljes csődtől csak a kormány pénzügyi segítségnyújtása mentette ki a kibucokat. A válság és azzal együtt Izrael gazdaságának átalakulása egy modern ipar- és pénzügyközpontú gazdasággá, nyilvánvalóvá tette a kibucok gazdasági lemaradását. A földművelés már nem bizonyult tovább kifizetődőnek. Ennek megvoltak a pszichológiai és a szervezeti hátulütői is. Az első korosztály hősies munkájának meséin felnőtt generáció egyre kiábrándulttá vált az elszegényedő kibucokban. Az ideológiai gyökerektől elszakadva, a kollektivista életmóddal szemben megjelentek az első elégedetlenkedések. Szerkezeti átalakulások nyomán beindult a kibucon belüli privatizáció és az iparosítás. Hogy a modernizáló izraeli gazdasággal lépést tartsanak, gyárakat és üzemeket alakítottak ki, ahol a kibucnyikok műanyagalkatrészeket és egyéb ipari cikkeket gyártottak. A kibucok pénzt különítettek el arra, hogy a gyermekeket a lehető legjobb iskolákba és egyetemekre küldjék, amit azelőtt sosem tettek, hiszen minden oktatás addig a közösségen belül valósult meg.
A kívülről rájuk nehezedő nyomás ellenére tehát a kibucok ma is működnek és igyekeznek folytatni a munkájukat. Azok előtt, akik önkéntesként belekóstolnának ebbe az életmódba, nyitva állnak a kapuk.
Közös étkezés Bror Hayil kibucban, 1968
Házasságkötésuk után az ifjú párt körbeviszik a kibucban
A rendszeres heti hajvágás ideje az ortodox Háfetz Háim kibucban, 1967
Gyerekeikkel játszó anyák, 1958
Túrázó kibucnyikok Ein Gedi kibuc felett
A kibuc „konkurense”, a magántulajdonra alapuló zsidó közösség, egy mosháv légifelvételről
