A Kalka menti csata a 13. század elejének kevésbé ismert eseményei közé tartozik. Pedig jelentősége az utána következő eseményeket is figyelembe véve igen is elég nagy. Van egy mondás miszerint, ha az Amazonas vidékén egy lepke ver egyet a szárnyával, az az egész világra hatással lehet. Ehhez hasonló szereppel bírt ez az ütközet is, amely a maga idejében nem tűnt olyan fontosnak, sem jelentősnek, de hatásai mégis évszázadokra meghatározták Kelet-Európa sorsát, de még Közép-Európa, és Magyarország életére is volt befolyással a csata több következménye.
Ahhoz, hogy megértsük, mi is történt, és mit okozott, tisztáznunk kell a szereplőket, akik hárman vannak. A Kelet-Európát benépesítő, és ott államokat alapító szláv népek, és a sztyeppe egyik utolsó nagy vándorló nomád népei, a kunok, és a tatárok.
A kunok
A kun nép valamikor a 7. és 10. század közt még a távoli Kína vidékein, az Amur és a Sárga folyók közt élte „szürke” mindennapjait. Külső megjelenésük és genetikájuk azonban eltért a szomszédokétól, a kínaiakétól, de még a tőlük nyugatra élő türk népekétől is. Erre utal az, hogy népnevük a „koman” vagy „kuman” szavak „fakót” vagy „halvány sárgát” jelentenek.
Nagyjából 1000 körül a kunokat megtámadták a kitajok, így törzseik nyugat felé kezdtek mozogni a sztyeppei folyóson, sok más korábbi nomád néphez hasonlóan. A vándorlás során két másik közép-ázsiai néppel egyesültek és egy erős törzsszövetséget hoztak létre, mely a kipcsak-kun szövetség lett.
A több népből álló szövetség hatalmas hódításba kezdett, amit elérte Európa határát. Dolgukat megkönnyítette, hogy éppen megjelenésük előtt omlott össze a Kazár Birodalom az orosz fejedelmek támadása miatt, és így csupán az úzokat, meg a besenyőket kellett elzavarniuk. A kunok vezette szövetség 1040 körül átvette a sztyeppe feletti uralmat, és 180 évre irányítása alá vette Európa és Ázsia határvidékét.
A majd két évszázados uralom alatt a kunok nem hoztak létre egységes birodalmat, így nem volt közös fejedelmük és fővárosuk sem. Több egymás melletti csoportosulás létezett, melyek néha békés módon éltek a szomszédos orosz fejedelemségek szomszédságában, néha meg átnéztek a „másik” oldalra ezért azért, ami éppen „hiánycikk” volt. Szóval pár rablóhadjáratot azért lezavartak a szlávok ellen. A kun központosítás igénye csak az 1200-as évek elején alakult ki. A terv egyetlen nagy kánság létrehozása volt, de a tatárok megjelenése miatt ebből már nem lett semmi, a puszta életükért kellett küzdeni a kunoknak. Lekésték az államszervezésnek hívott vonatot.
A szlávok
A másik főszereplőnk, mint említettük a szlávok voltak, akik vagy egy tucat kisebb-nagyobb államban éltek a Kelet-európai síkság hatalmas tág vidékein. Ezek közül a Kijevi Rusz volt a legjelentősebb, amely születése pillanatától a sztyeppei népek szomszédságában létezett. A Kijevi Rusz fejedelmeinek érdeklődése egyre inkább északkeleti irányba fordult idővel, a sztyeppe felől pedig inkább védekező taktikára váltottak.
A 10-11. század fordulóján a Dontól nyugatra lévő sztyeppét a besenyő törzsek uralták, akiket Bizánc nemegyszer felhasznált a ruszok hátba támadására. A besenyők szerepe idővel csökkeni kezdett, mert a háttérben megjelentek a kunok. 1068-ban a kunok az első nagyobb pusztítást hajtották végre a Rusz déli határainál. Ekkor a kunok nemcsak a Rusz, hanem a besenyők ellen is támadtak, akik emiatt zúdultak rá a Kárpát-medencére.
Pár évtizeden belül a besenyő törzsszövetség meg is szűnt létezni, szép lassan eltűnt egy újabb nomád nép a történelem süllyesztőjében. A kunok a 11. század utolsó harmadától a 13. századi tatár támadásig a Kijevi Rusz, illetve részfejedelemségei számára a sztyeppe felőli szomszédok voltak. Kapcsolatuk a Russzal ez idő alatt teljesen megváltozott. A kezdeti támadások után a Rusz fejedelmei legyőzték a kunokat, akik ennek hatására a Don folyó környékére húzódtak.
Kunország (Cumania), azaz a kun törzsek fennhatósága alá tartozó terület még így is igen nagy volt; a Volga-Don vidékétől egészen az Al-Dunáig terjedt. A nagy kiterjedésű Kunország határa a tatárok megjelenésével kezdett zsugorodni, illetve a népesség egyre inkább a nyugati részeken koncentrálódott.
A tatárok
Az utolsó főszereplők tatárok, akik a hódítás terén ekkor már hosszú időre visszanyúló tapasztalatokkal rendelkeztek, lévén az abban az időben félelmetes hírnévnek örvendő mongolok egyik törzsét jelentették. Mindenki ismeri Dzsingisz kán storyját, aki egyesítette az egymással acsarkodó mongol törzseket, majd pedig hódítani indult a népével együtt.
1207-ben Dzsingisz és fiai már Szibéria lakóit hódoltatták, 1211-ben Kína ellen vonultak, és 1215-re Észak-Kína jelentős részét megszerezték. Miután a Hvárezmi Birodalomhoz tartozó Otrar városában 1218-ban lemészároltak egy mongol karavánt, Dzsingisz kán bosszúhadjáratot indított, melynek eredményeként két esztendő alatt porba hullott Ázsia egyik leghatalmasabb állama. Minden bizonnyal ez volt a nagykán legvéresebb háborúja, hiszen a hódítások során a mongol hordák egész városokat töröltek el a föld színéről, és hatalmas tömegeket hajtottak el rabszolgának a birodalom belsejébe.
A hvárezmi sah legyőzésével Dzsingisz egyszeriben Mezopotámia és a Kaukázus térségében találta magát, Dzsebe és Szübötej, a nagykán két tehetséges hadvezére pedig már 1220-ban portyázó hadjáratot indított nyugatra, mely során megsarcolták Azerbajdzsánt, és szolgálatukba kényszerítették az ottani kurd és türk törzseket. A két tümen – mintegy 20 000 fő – felett rendelkező parancsnokok még ebben az esztendőben engedélyt kértek Dzsingisz kántól a Kaukázuson túli területek kifosztására, miután pedig a birodalom feje áldását adta tervükre, a horda megindult észak felé. Az Észak-Kaukázus, a Krím félsziget és a Volgai Bulgária, azaz egy fontos kereskedelmi útvonal felett akartak ellenőrzést szerezni.
Dzsebe és Szübötej 1221 során két hadjáratban elpusztította Grúziát, Derbent városának lakóit pedig csak megfelelő hadisarc és tíz hegyi vezető fejében kímélték meg. A mongolok hamarosan átkeltek a Kaukázus láncain, és sikeresen meggyengítették a helyi népek – pl. alánok, cserkeszek – és a kunok szövetségét. Dzsebe és Szübötej részesedést ígért Kötöny kun fejedelemnek a hadi zsákmányból, az uralkodó azonban rajtavesztett az alkun, ugyanis a mongolok valódi célja nem az apró törzsek alávetése, hanem a Kárpátoktól az Urálig terjedő sztyeppei birodalom felszámolása volt. Miután a hadvezérek könnyűszerrel legyőzték a cserbenhagyott népeket, Kötöny üldözésére indultak, aki családjával és népének maradékával együtt vejénél, Merész Misztiszláv halicsi fejedelemnél keresett menedéket.
Miközben a tatárok a Fekete-tenger partvidékét pusztították, Kötöny igyekezett szövetséget kötni az orosz fejedelemségekkel veje segítségével, ez azonban nem bizonyult könnyű feladatnak, hiszen leendő partnerei korábban éppen a kun fosztogatásoktól szenvedtek a legtöbbet. A nomád fejedelem végül mégis meggyőzte először vejét, aki hamarosan III. Misztiszláv kijevi és Jurij szuzdali uralkodó támogatását is megszerezte a tatárok ellen.
Dzsebe és Szübötej 1223 tavaszán követeket küldött III. Misztiszlávhoz, az elbizakodott kijevi fejedelem azonban kivégeztette a delegációt, ami gyakorlatilag egyet jelentett a hadüzenettel. A tatárok küldtek még egy követséget, de azokat legalább elengedték, nem bántották. Abban a hitben voltak, hogy majd otthon elmondják, hogy mit láttak, mekkora hadsereg készül az ellenség ellen, és ez talán majd elbátorítja a támadókat. Látszik mennyire nem ismerték Dzsingisz kán népét.
A csata
A szövetségesek a következő hetekben összevonták haderejüket, aminek pontos méretéről nincsenek megbízható adatok: az orosz krónikák csupán a háborúban résztvevő előkelőket sorolják fel, így a kutatók becslései 30-80.000 fős létszám között ingadoznak. Bármelyik számot is fogadjuk el, mindenképpen hatalmas sereget állítottak ki a szövetségesek, ha figyelembe vesszük, hogy mennyire gyéren lakott volt a régió, mennyi lakossal rendelkeztek az egyes részfejedelemségek.
Ezzel szemben Dzsebe és Szübötej két tümennel, azaz nagyjából 20.000 fős hordával rendelkezett, a hadjárat korábbi szakaszában legyőzött népek segédcsapataival együtt a létszám azonban akár a 25 000 főt is elérhette. Ezek alapján azt biztosan elmondhatjuk, hogy a szövetségesek minimum kétszeres fölénnyel rendelkeztek a tatárokkal szemben, így legalábbis papíron sikerrel indulhattak a betolakodók ellen.
Dzsebe és Szübötej a követek meggyilkolása után kelet felé indult, egy gyenge előőrsöt azonban hátrahagytak, melyet az orosz-kun szövetségesek könnyűszerrel le is győztek. A fejedelmeket felbátorította ez az apró siker, ezért könnyelműen a menekülők után vetették magukat, ám a tatárok megfutamodása csupán taktikai fogás volt: 9 napnyi visszavonulás után, 1223. május 31-én a Kalka folyónál – mely valószínűleg az Azovi-tenger közelében található Kalcsikkal azonos – a hátrahagyott utóvéd utolérte Dzsebe és Szübötej főseregét, mely azonnal csatára kényszerítette a fáradt és szétzilált szövetségeseket. Ebben az a furcsa, hogy már több évszázada a nomád népek szomszédságában éltek a szlávok, a kunok meg a tatárokhoz hasonlóan szintén lovas nomád nép volt, és mégis bedőltek a legősibb trükknek, és hagyták magukat becsalni a tatárok csapdájába. Ki tudja, hova tették a józan eszüket ekkor.
A Kalka folyónál vívott csatáról mai napig sok mindent nem tudunk. Annyi bizonyos, hogy a tekintélyes szövetséges haderő számára komoly hátrányt jelentett, hogy nem azonos taktika szerint, hanem az egyes uralkodók parancsnoksága alatt szállt szembe a mongolokkal. Tehát nem volt egységes vezetés, ami óriási hibának bizonyult.
Az egységnek és a kiforrott begyakorolt hadmozdulatoknak köszönhetően Szübötej és Dzsebe hada jóval alacsonyabb létszáma dacára is könnyűszerrel az ellenség fölé kerekedett, és rövid időn belül megtörte a kun-orosz csatavonalat, amely nem is volt teljesen egységes. Egyes történészek szerint a szövetséges sereg Kötöny harcosainak visszavonulása miatt omlott össze, amivel a nomád lovasság hatalmas rést teremtett a seregtestek között; mások a gyengén felszerelt, parasztokból verbuvált orosz gyalogság megingását tartják felelősnek.
A kérdésben dönteni nem lehet, de annyi bizonyos, hogy a mongolok a Kalka folyónál vívott ütközetben bekerítették, majd szétverték Misztiszláv seregét, mely a források szerint több tízezer katonát veszített. A kijevi fejedelem a csata után egy cölöpökkel körbevett megerősített táborban próbált oltalmat találni, ám három nap után megadta magát Dzsebének, aki kíméletlenül legyilkoltatta a bekerített oroszokat.
Ismerős ez a tábor dolog nekünk magyaroknak, mert mi is ezzel próbálkoztunk 1241-ben Muhi mellett, és nekünk se jött össze. A fogságba esett fejedelmek később rettenetes halállal fizettek: a tatárok legyőzött ellenfeleiket a harctéren ácsolt győzelmi emelvény alá fektették, gyakorlatilag élve eltemették őket. Azt ígérték egy újjal sem fognak nyúlni a magukat megadó fejedelmekhez, ezt végül is betartották. Hagyták megfulladni őket a sárban. Erre a sorsra jutott volna a halicsi Misztiszláv és Kötöny is, ők azonban időben el tudtak menekülni a mészárlásból.
A diadal után Szübötej és Dzsebe végig dúlta a Krím-félszigetet, majd kelet felé indult a lassan már három éve háborúzó hordával, és miután a volgai Bolgárországot és az Urál környékén élő kunokat is elpusztították, találkoztak Dzsingisz kánnal. A két hadvezér merész és sikeres vállalkozásával szinte példátlan teljesítményt mutatott fel, hiszen seregük három esztendőn át dúlt és fosztogatott a kelet-európai sztyeppén.
A kun-orosz szövetségre mért súlyos vereség után a mongolok egy ideig távol maradtak ettől a térségtől, ugyanis a nagykán halála és a kínai államok elleni háború egy időre lefoglalta a birodalom erejét. 1237-ig kellett várni, mire Szübötej és a fiatal Batu kán vezetésével újabb hadjárat indult nyugatra, mely learatta az 1223. évi pusztítás gyümölcsét; az új hódításokkal a nomádok egészen a Kárpátok előteréig terjesztették ki a birodalmukat.
A Kalka menti csata megváltoztatta az erőviszonyokat a kelet-európai térségben. A kunok elveszítették vezető szerepüket a Fekete-tenger melletti sztyeppén, továbbá várható volt egy újabb tatár támadás, amely később be is következett. A kunokra nézve a vereség azzal a következménnyel járt, hogy nemcsak a Dnyepertől keletre húzódó szállásterületeiket veszítették el, hanem a Dnyepertől tovább kellett nyugatra húzódniuk.
Csapást jelentett számukra a kun társadalom elitjének pusztulása, így elveszett a kun törzsszövetség egy fő vezetésével megvalósuló integrációjának lehetősége. A vereség a Rusz déli régióinak a hadjáratban érintett fejedelemségeire is gyakorolt hatást. A jelentős személyi veszteségek nyomán változott a fejedelem személye több helyen is. A halicsi Misztiszláv pozíciója megrendült, és nem tudta kihasználni azt a sikert, amit Halicsban a magyar expanzióval szemben korábban elért.
Miután 1221 augusztusában fogságba ejtette számos előkelőn kívül a gyermek Kálmán királyfit, Halics királyát és ugyancsak gyermek hitvesét, az év vége felé békét kötött a magyarokkal: egyik leányát eljegyezte András herceggel a békekötés garanciájául. 1224-ben András herceg területhez is jutott: megkapta Peremyslt. Ezt aligha magyarázható mással, mint a Kalka menti csata következtében megingott helyzettel: nem tudott ellenszegülni a magyar kérésnek. Sőt, utána tovább hátrált, 1227-re a nagyobb magyar sereggel érkező András herceg magát Halicsot is megszerezte.
A térségben élő kunok hatalmi pozícióinak meggyengülése magyarázhatja azt is, hogy 1223 után a Kárpátok közelébe került szállásterületeiken élőknek megnőtt a hajlandósága a kereszténység felvételére, miáltal szorosabbá váltak kapcsolataik nyugati szomszédjukkal, így Magyarországgal is. Ha a Kalka-folyónál más eredmény született volna, ki tudja, hogy alakult volna a térség, és a Magyar Királyság jövője. De a vereség után a tatár/mongol vezetők nem felejtették el, hogy van erre keresnivalójuk, nem számíthatnak erős államokra, akik sikerrel szállhatnak szembe velük. És amint idejük, lehetőségük volt a folytatásra, éltek is vele. Következett Kijev, Muhi, Buda…
Felhasznált irodalom:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Kalka_menti_csata
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1223_majus_31_mongol_gyozelem_a_kalka_folyo_menti_csataban/
https://hu.wikipedia.org/wiki/Kunok
Pósán László és Veszprémy László (szerk.): Elfeledett háborúk, Középkori csaták és várostromok (6-16. század), Zrínyi Kiadó, 2016
Kovács Szilvia: A kunok története a mongol hódításig, Balassi Kiadó, 2014
Oscar Welden: Csaták könyve, Alexandra Kiadó, 2000
Font Márta: Oroszország, Ukrajna, Rusz, Balassa Kiadó, 1998
