A Török Birodalomban élő örmény közösség jelentős részét az első világháború során a török kormány utasítására kiirtották. Ez volt az első modernkori népirtás. Amikor 1915-ben megérkeztek az első hírek a mészárlásról, a világsajtó és a nemzetközi közvélemény rengeteget foglalkozott az üggyel.
A Törökország területén lévő hat vilajetben (tartományban) élő keresztény örmények elleni pogromokat már a XIX. század végétől rendeztek. Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország 1895. május 11-én Abdul Hamid szultánnak küldött memorandumában reformokat sürgetett a hat örmény vilajetben, a kisebbség jogainak rendezése érdekében. Reformok helyett azonban további pogromokat rendeztek. Egyes helyeken az örmény polgári lakosságot saját templomaikba zárva égették el elevenen. A fekete-tengeri kikötőkben több ezer örményt hajítottak bele a vízbe. A török főváros, Isztambul sem volt kivétel. Diplomata szemtanúk szerint 6-8 ezer örmény holtteste hevert az utcákon. Az 1894-96 között lezajlott pogromok áldozatainak számát összesen 200-250 ezerre becsülik.
Ugyanebben az évben lépett színre az örmény ellenállás legradikálisabb formája: a terrorizmus. 1896-ban egy 24 fős örmény kommandó fényes nappal elfoglalta az Konstantinápolyi Ottomán Bankot. Az őröket lelőtték, pénzt nem vittek el, az alkalmazottakkal jól bántak. A török főváros közepén elkövetett provokatív akció célja az volt, hogy felhívja a világ figyelmét az örmény ügyre.
Az ismét beavatkozó nyugatiak kérésére az örmények szabadon Párizsba távozhattak. Az újabb fiaskón felbőszült törökök bosszúból pogromot rendeztek Konstantinápolyban és pár nap alatt 3-4 ezer ártatlan örményt öltek meg.
1905-ben, amikor vidéken ismét örményellenes erőszakhullámok kezdődtek, az örmény terroristák még nagyobb akciót hajtottak végre: a konstantinápolyi Yildiz mecsetnél fel akarták robbantani az imádkozni érkező szultánt. A bomba azonban túl korán lépett működésbe és Abdul Hamid sértetlen maradt.
A kilíkiai Adanában 1909-ben rendezett örményellenes pogromnak további 30 ezer ember esett áldozatául. Az elkövetők az ifjútörök mozgalom tagjai voltak, akik később is jeleskedtek a gyilkolásban. Az első világháború kitörésekor az ifjútörökök elérkezettnek látták az időt, hogy érvényt szerezzenek a „Törökország a törököké” alapelvnek.
Az antant Gallipolinál történt partraszállása után, 1915 áprilisában született meg a végleges döntés az örmények kiirtására. Irányításával Sukri oktatási minisztert (!?) bízták meg, akinek munkáját Talaat belügyminiszter felügyelte. Az akciósorozat Isztambulban indult április 24-én az örménység vezetőinek, elsősorban az értelmiségiek deportálásával. Az örmény települések lerohanásának ürügyéül az állítólagosan rejtegetett fegyverek elkobzása szolgált. Amerikai misszionáriusok jelentéseiből tudjuk, hogy különös kegyetlenséggel bántak el a papokkal, akiknek körmeit letépték, fogait kiverték, szakállát leégették és szemüket kivájták kivégzésük előtt.
A hivatalos indoklásban szereplő vádat, miszerint a kelet-anatóliai örmények fegyveres felkelésre készültek volna, semmi sem bizonyította. Sőt, a Dashnak párt a világháború kitörése után felszólította a török hadseregben szolgáló örmény katonákat, hogy teljesítsék hazafias kötelességüket. A török hadsereg tagjaként mintegy 250 000 örmény vett részt a világháború első ütközeteiben. Ám 1915 elejétől munkaszolgálatra küldték a hadsereg örmény tagjait. Az áprilisi fordulat után többségüket, miután saját sírgödrüket is megásatták velük, 50-100 fős csoportokban egyszerűen lelőtték. Később nagyüzemben indult meg a szervezett népirtás. A szír-iraki határ mentén a sivatagban felállított mintegy 25 tábor felé terelték a javarészt nőkből és gyerekekből álló menetoszlopokat. A törökök és a kurdok mind a kiürítés, mind pedig a menetek időszakában hihetetlen brutálissal jártak el. Tömegesen erőszakolták meg a nőket, az ütlegelés és a gyermekek legyilkolása általános volt. A menetelés közben sok örményt lelőttek, lekaszaboltak vagy egyszerűen agyonvertek. Július 24-én ezért Talaat pasának külön táviratban kellett felhívnia a török hatóságok figyelmét, hogy a hullákat temessék el, és ne hagyják ott az utak mentén, illetve ne hajítsák tavakba, folyókba. A külföldi diplomaták mellett a bagdadi vasutat építő, térségben tartózkodó német szakemberek is tanúi voltak az eseményeknek. Armin Wegner, német katonaorvos a tiltás ellenére több száz fotót készített Észak-Szíriában és ezeket később hazacsempészte. A beruházást finanszírozó Deutsche Bank képviselője, Franz Günther látta, hogy 90 örményt zsúfoltak egy vagonba. Ez volt az első alkalom, hogy a vasút a modern népirtás eszközévé vált. A népirtási szándékot jól jellemzi az a tény, hogy a török hatóságok nem szervezték meg a menetoszlopok ellátását. A hetekig tartó út során sem élelemről, sem vízről, sem szállásról nem gondoskodtak. Útközben öregek, asszonyok, gyerekek tízezrei haltak éhen vagy -szomjan, illetve pusztultak el a kimerültségtől.
Az örmény lakosság sok helyen ellenállt. Július 21. és szeptember 12. között, a Musza Dagon (Mózes hegy) 6 örmény falu népe (mintegy 5 ezer ember) 53 napig harcolt a török csapatokkal, sikeresen. Végül francia és angol hajók mentették ki őket. Amikor Shabin Karahisarban a törökök 200 kereskedőt kivégeztek és több száz embert elfogtak, az örmények felgyújtották otthonaikat és egy közeli kastélyba behúzódva hetekig harcoltak az ostromlókkal. Amikor a lőszer elfogyott, a felkelők puszta kézzel rontottak a törökökre. Valamennyi örményt lemészárolták. Van városában 1500 örmény hetekig harcolt a törökökkel és egészen az orosz csapatok május közepi érkezéséig ellenálltak. Amikor az oroszok augusztusban kiürítették a térséget, az örmények velük tartottak.
Végül Anatólia és Kilíkia 2,5 milliós örmény lakosságából 1915 és 1922 között 1,5 milliót irtottak ki, a többiek javarészt emigrációba menekültek.
A mai képösszeállításban nem láthattok feltrancsírozott embereket, sem homályos régi felvételeket a harcolókról. Ezek a fotók a török propaganda részei voltak „bizonyítandó” az örmények felkelésre való felkészülését. Ezen képek szerint az örmények rendkívül jól felszereltek voltak és sok esetben a legmodernebb technikát is felvonultatták a rengeteg csilli-villi fegyver között.
A száz éve lezajlott esemény a mostani – Európai Unióhoz dörgölőző – Törökország legmocskosabb szégyenfoltja. Ami történt megtörtént, efelett nem kellene csak úgy átlépnie senkinek egy kézlegyintés kíséretében…
