A kétes hírű felfedező és a legnagyobb jármű, amivel tetszés szerint lett volna átszelhető az Antarktisz jege.
Byrd harmadszor készül az Antarktiszra
Richard E. Byrd Jr. felmenői korukban nagy tiszteletnek örvendtek. Köztük volt John Rolfe, az első virginiai kolónia vezetője (akinek felesége nem volt más, mint Pocahontas), vagy William Byrd, Richmond megalapítója, hogy csak a híresebbeket említsem. A kis Richard is elhatározta, hogy felnőttként maga is felfedez majd valamit. Pechjére az 1900-as évek kezdetére már mindent felfedeztek, ami csak érdekes lehetett, a nagy felfedezők kora lejárt, így inkább a katonaság felé orientálódott.
Ám volt hely, ahová nem jutott el még az ember, például az Északi-sark. Bár Peary 1909-ban bejelentette a sark elérését, valószínűsíthetően csak 40 kilométerre közelítette meg azt. 1926-ban a fiatal katonai karrierjét lezárni készülő Byrd meghallva a norvég Roald Amundsen léghajós expedíciójának hírét, azt eszelte ki, hogy a lassú léghajót megelőzve repülővel repül a sarkpontra.
Megnyerte magának Floyd Bennett pilótát, akinek tudásával és gazdag hírességek pénzéből (Rockefeller, Astor, Edsel Ford) tervezte meg az expedíciót egy akkor igen korszerű Fokker géppel.
„Mivel mások is készültek erre a tettre, Byrd nagyon sietett. Hajóval vitette gépét Grönland egyik megfelelő pontjára, és május 9-én, néhány próbarepülés után Byrd és Bennett elindult nagy útjára. Tizenhat órás repülés után pedig visszatértek, és diadalmasan közölték, hogy… ott voltak!
Akkoriban ezt semmilyen eszközzel nem lehetett ellenőrizni, sem az utazással egyidejűleg, sem utólag, és a világ hitt a híres admirális szavának. A bejelentés szerint Bennett volt a pilóta, Byrd a navigátor, és a Fokker gép így megelőzte ellenfeleit. Köztük Amundsent, a híres és valódi sarkkutatót, aki mindössze két nappal később repült el merev léghajójával a sarok fölött.
Ám mire Amundsen visszajött a civilizált világba, Byrdöt már mindenki ünnepelte. Aki kételkedni merészelt igazában, arra nem figyeltek, vagy azt elhallgattatták.
Amerikában maga az elnök tüntette ki az admirálist, nemzeti hősnek kijáró tisztelettel és díszfelvonulással fogadták mindenfelé. Bennett a háttérben maradt, és nem tiltakozott, nem nyitotta ki a száját.
Az európaiak nem voltak ennyire naivak. Szemére vetették az admirálisnak, hogy útja megtételéhez minimum húsz órára lett volna szüksége. Hogyan térhetett hát vissza tizenhat óra múlva, ráadásul elromlott motorral? Byrd azt felelte, hogy mindkét irányban hátszele volt. Az segítette a sarkig, ott meg szerencsére „éppen megfordult a szél”, és visszahozta, így nyert négy órát. Semmit nem tudtak rábizonyítani, de a kétség megmaradt.
Ezenközben egyszer csak Bennett [kevesebb mint két évvel a sarkrepülés után, egy baleset utáni szövődményben – Jtom] meghalt. Később azonban kiderült, hogy a lelkiismerete nem hagyta nyugodni, és a halála előtt bevallotta egyik barátjának, hogyan is történt az a „repülés”. Gépük az Északi-sarknak még csak a közelében sem járt! Tudatosan köröztek egy ideig, aztán amikor már elvesztették türelmüket, visszarepültek a kiindulási pontra, és Bennett – Byrd rábeszélésére – szintén azt állította: eljutottak a sarkra, és ott ledobták az amerikai zászlót.”
(Nemere István, Tudományos csalók)
Ennek fényében 1929-es déli-sarki repülése is megkérdőjelezhető, amit az 1928-30-as első antarktiszi expedíciója idején tett.
Byrdöt persze továbbra is nemzeti hősnek tartották, sőt világszerte is elismerték. Bizonyára ennek köszönhette a németek beszédes nevű Új-Svábföld, 1938-as antarktiszi expedíciójába történt meghívását, amit udvariasan visszautasított.
A német expedíció hírére Byrd hanyatt-homlok rohant a hadsereghez, és meggyőzte őket, hogy ha a németek kitűzik zászlajukat a felfedezetlen fehér kontinens egy részén, akkor ásványkincsei is őket illetik majd. Ne feledjük, akkor – a néhány év alatt gazdasági csodát produkáló – Németország ereje teljében volt, léghajói repkedtek a világban, kirakatolimpiát rendezett, ami propagálta a felsőbbrendűségét, és megkezdte birodalma kiterjesztését (Anschluss, Szudétavidék). Az USA szemében elsősorban nem ellenség, hanem gazdasági versenypartner volt.
Szóval a financiális problémák gyorsan elhárultak, és megkezdődött a kapkodás, aminek Byrd állt az élén. Az expedíció további előkészületei és gyakorlati haszna nem különösen érdekesek, hanem a jármű, amit megálmodtak… Nos, arról szólnak az alábbi képek.
Megépítésével kevesebb mint három hónap alatt, egész pontosan 11 hét alatt végeztek a chicagói katonai járműkutató technológiai intézetben
Próbaüzem
A műszaki adatok: 16 méter hossz, 6 méteres szélesség. Hibrid hajtás. 2, összesen 11 literes Cummins H-6 dízelmotor és 4 General Electric villanymotor, együtt elméletileg 450 lóerős teljesítmény. 5 fős legénység. Végsebesség 48 km/óra. Hatótáv 8000 km. Üzemanyagtartály: fő 9463 liter, tartalék 3785 liter. Teljes össztömeg 34 tonna (!). A megépítés teljes költsége 300 ezer (mai áron kb. 5 millió) dollár.
Több mint 1600 kilométeres út lábon Chicagótól Bostonig. Tömegek várták és ünnepelték. Senki sem sejtette, hogy teljes futásteljesítményének 99%-át a már le is tudta a bostoni kikötőig
Elakadva a Lincoln autópályán. A kormánymű hibája miatt 3 napig álltak.
Megérkezés a bostoni kikötőbe
Filmfelvételen az ünnepélyes alkalom:
Behajózva
A megérkezés után nem segítette tovább daru a rakodást, a hójárót egy fából épített rámpán tervezték kihajózni, ami nem ment zökkenőmentesen
Felvételen a baleset:
Rövidesen azonban kiderültek a hiányosságok. A hójáró iszonyatos tömege miatt minduntalan méter mélyen a hóba süllyedt, és sima futófelületű gumija (?!) miatt nem is tudott kikapaszkodni belőle. Próbálták a két első kereket a tartalékokkal megszélesíteni, ám lényegesen nem változott a helyzet. A hójáróból egy költséges, mozdíthatatlan bázis lett. Pedig néhány igen innovatív részlete is volt a gépnek, ami használhatóvá tette volna, amennyiben képes lett volna tartósan haladni. Ilyen volt a motor hűtését szolgáló víz, ami cirkulálva a belső tereket fűtötte, vagy az akkumulátorrendszer, amit a motor töltött, így tárolva az éjszakára szükséges áramot a világításhoz a rádióhoz, és amivel szintén lehetett fűteni is. A gumikat a kipufogógáz tartotta melegen, így óvva meg őket a tartós hideg okozta károsodástól.
Az 1946-os következő amerikai expedíció (ami valójában egy feltételezett, rejtett náci bázist keresett, hiszen 4700 fővel, 13 hajójával és 33 repülőjével inkább egy hadseregre hajazott, nem egy tudományos expedícióra) még megtalálta a hójárót, ami tökéletes kondícióban, indítható állapotban volt. A 12 évvel későbbi, 1958-as expedícióban szintén ráleltek, de azóta már nem találták.
