A török hadsereg a XVI. században és a XVII. század első felében egész Európa legfejlettebb hadseregei közé számított. A más téren oly merev konzervatív iszlám vezetés a nyugati haditechnikai fejlesztéseket hamar átvette, így sikerült a kor egyik legjobb hadseregét létrehozniuk.
A török hadsereg az egyik legelső állandó hadsereg volt, amely igen magas fokon volt kiképezve és az európai zsoldos csapatokkal ellentétben egy fegyelmezett nagy létszámú ütőképes hadsereget alkotott. A török hadsereget két fő részre lehetett osztani: a tartományi csapatokra és a portai zsoldos csapatokra. A tartományi csapatok tagjai szolgálatukért szolgálati birtokot (tímárt) kaptak, a portai csapatok (kapikulu) állandó zsoldot kaptak. A portai csapatok legfontosabb részét alkották a janicsárok és a portai szpáhik.
A janicsár hadtest, az odzsak (ocak=tűzhely) Palmer angol turkológus szerint Oszmán és Orhán udvarában jött létre, hogy a többi csapattól megkülönböztessék őket, fehér föveget kellett viselniük. A janicsár hadtestet 1360-as években Edirne elfoglalása után hozták létre. A hadtest elődjének a jajákat és a piádékat lehet tekinteni, egyébként mindkét szó jelentése gyalogos, csak az előbbi törökül, az utóbbi perzsául.
A janicsár hadtest három fő részből állt. A legnagyobb létszámú rész a 101 ortából álló dzsemaat (cemaat=gyülekezet), egy-egy orta 60-70 fős volt, élükön a jajabasik (yayabaşi) álltak. A másik csoport az odzsakon belül a szekbánok (eb őrök), 34 szekbán csapat (bölük) volt, ebből 33 gyalogos és egy lovas szekbán volt, parancsnokuk a szekbán basi volt, a szultán közvetlen testőrségét alkották. A janicsár odzsak harmadik része az „aga századai” (aga bölük), ez 61 bölükből állt, parancsnokaik neve bölükbasi (bölükbaşi) volt. A janicsár odzsak parancsnoka a janicsár aga (yeniceri agasi), fontosabb tisztjeik a kethüda bég (kethüda bey), szekbán basi (sekban basi) és a bascsaus (bascavus).
A dzsemaatok közül többnek speciális feladata volt, ilyen volt 68. dzsemaat a turnadzsi (turnaci=darugondozó), 92. dzsemaat a tüfenkcsi (tüfenkci=puskás).
A 60., 61., 62., 63. dzsemaatokban szolgáltak a szolakok (balkezesek). E dzsemaatokat I.(Yilidirim) Beyazit szultán uralkodása idején (1389-1402) hozták létre. Létszámuk a megalakítás idején 80-80 fő volt, később 100-100 főre emelkedett. A szolakok hadjárat idején a szultán közvetlen testőrségét alkották. Menetben a 60. és a 61. dzsemaat a padisah bal oldalán, a 62. és 63. dzsemaat a jobb oldalán haladt. A rangidősek az uralkodóhoz közelebb, a fiatalabbak távolabb.
Amikor a szultán valamilyen hídon kelt át és a híd szűknek bizonyult a testőrség szabályos átvonulásához, a hídon el nem férő szolakok a vízben gázolva vagy úszva haladtak tovább, de helyüket nem hagyták el. A vízbe belemenni kényszerülők zsoldjukon felül külön illetményt kaptak a víz mélysége szerint. A csatatéren szoros gyűrűt vontak a padisah köré és senkit sem engedtek a közelébe.
I. (Yavuz) Szelim és II. (Kanuni) Szulejmán uralkodása idején (1512-1520, illetve 1520-1566) ha nem a padisah vezette a hadjáratot, akkor a had élére kinevezett főparancsnok, a szerdár (serdar-i ekrem) testőrségét is a szolakok adták. Amikor a szultán a kíséretével a dzsámiba ment, akkor is a szolakok vették körül, íjjal-nyíllal felfegyverkezve.
Az újoncok a padisah előtt, az idősek mögötte mentek. Az egyes dzsemaatok parancsnokait szolak basinak (solak basi) nevezték. Ők lovon jártak. Rajtuk kívül még két állandó beosztás – tiszti rang – volt a szolak dzsemaatokban, a kethüda és az oda-basi.
A hadjárat idején, a szultán jobbján menetelő két dzsemaat szolak basija az íját bal kézzel feszítette meg, hogy fordított alapállásba kerülve ne háttal forduljon a padisah felé. E két „balkezes” tisztről kapta a nevét a négy dzsemaat.
Amikor a had vonulása során a szultán valamilyen hídhoz ért, a szolak basik a hídfő két oldalán, lóról leszállva tisztelegtek neki. A szolak basik közül a rangidős kiváltsága volt a csatatéren és az olyan helyeken, ahol a lovak megijedhetnek, tartani a szultán lovának a kötőfék vagy kantár szárát, és a csata kezdetén béklyót tenni a ló lábára. A „Szászsebesi Névtelen” szerint a szolakok létszáma 5000-6000 fő volt, de ez erős túlzás, hiszen létszámukat csak I. Szulejmán emelte 400 fő fölé. A „Szászsebesi Névtelen” azt írja róluk, hogy a szultán erős várként használja őket és ezzel a hadsereggel, megver mindenkit, hiszen nyilaik átütnek minden páncélt, pajzsot.
Az udvarnál élő janicsárok száma 1527-ben 7886 volt, az újoncoké pedig 3553, 1567-re ez a szám 12798-ra, illetve az újoncoké 7745-re nőtt. A janicsárok létszáma folyamatosan nőtt 1609-ben már 37 000 főnél is többen voltak. Az utánpótlást devsirmével (gyermekadó) oldották meg. Minden harmadik évben kiválasztották és elhurcolták a legszebb, legokosabb és legjobb növésű fiúgyerekeket.
A császár a muzulmánoktól és a zsidóktól nem szed devsirmét, de nem szed Konstantinápolyban, Galatában, Drinápolyban valamint Bruszában sem. Ezekből a fiúkból lesznek az adzsemi oglánok, akiknek vezetője az adzsemi oglán aga. Egy részük a szeráji iskolákba kerül (Konstantinápoly, Drinápoly, Galata, Brusza), belőlük tisztségviselők lesznek, egy részük katonai kiképzésben részesült, a harmadik csoportjuk pedig valamilyen mesterséget tanult meg.
1396-ből származik az első adat a janicsár odzsak devsirmével való feltöltéséről. Nagy Szulejmán idejéből, már a devsirme katonák eloszlását is ismerjük. A 24000-27000 gyerekből 8000 janicsár lett, 5000 zsoldos lovas, 3500 állt kiképzés alatt, 1600-ból lett tüzér, ágyúszekerész, a maradék pedig istállókba, földművesekhez, kézművesekhez került.
Ezeket a fiatal katonákat nem kötötte semmi a szülőföldjükhöz, nem befolyásolták őket különböző törzsi hagyományok sem. Életüknek csak két színtere a kaszárnya és a tábor volt. Az érzelmi űrt a vallás és az uralkodó iránt érzett fanatikus tisztelet töltötte ki bennük. Majdnem mindenféle fegyver használatára kiképezték őket, és kemény kiképzést kaptak, hogy minél igénytelenebbek legyenek és minél több fizikai megterhelést, tudjanak elviselni, kiképezték őket a harcfeladat bármi áron való teljesítésére. Szigorú szabályok szerint éltek, családot nem alapíthattak és nem volt joguk a magánélethez sem.
A janicsárokat csak saját feljebbvalójuk és az uralkodó vonhatta felelősségre, a városban nem viselhettek fegyvert csak egy ölnyi hosszú botot. A többi muzulmánhoz hasonlóan elméletileg nem ihattak bort, de borivásuk felett a hatóságok és feljebbvalóik is szemet hunytak. Házasodniuk csak Szulejmán szultán uralkodásától lehetett, de zsoldjuk, igen alacsony volt (naponta 6-8 akcse), azt is csak negyedévente kapták kézhez, ezért él a gyanúperrel Dernschwam János, hogy feleségeik prostitúcióval foglalkoztak.
A portai csapatok másik része a portai szpáhik, akik a szultán könnyűlovas testőrségeként szolgáltak. Hat egységre oszlottak (alti bölük halki=hat csapat népe), amik elit lovasezredként értelmezhetőek. Kizárólag hideg fegyverekkel (kard, buzogány és lándzsa) és pajzzsal voltak felszerelve, parancsnokaik agák voltak.
Cristóbal de Villalon szerint a szpáhik közül ötszázan a szultán sátrát őrizték, de az alvóknak is a szultán sátra közelében kellett lenniük. Leírása szerint páncélt nem viseltek csak sodronyinget és sisakot, valamint könnyű kopjával voltak felfegyverezve.
Az első alakulat a szpáhi oglánok, akik, vörös zászló alatt vonultak, a szultán jobb oldalán, csata esetén jobbról, hátulról karolták át a szultánt. 300 alosztályra tagolódtak, amik 30-30 lovasból álltak élükön egy bölük basival. A szultánt védő és kísérő csapatként a legmagasabb zsoldot kapták, parancsnokuk napi 80 akcse mellett még árpapénzt is kapott. Békeidőben 300 főnyi portai szpáhi az adók, bérlemények és a hadisarcok begyűjtésével voltak megbízva, háború esetén küldöncök voltak.
A sárga zászló alatt felvonuló szilahdárok eredetileg a szultán fegyverhordozói voltak. A csapat sokrétű feladatokat látott el. Biztosította és járhatóvá tette a padisah hadseregének menetvonalát és átkelőhelyeit. A szultánnak az út két oldalára, a szerdárnak az út bal oldalára rakott zászlós földkupacokkal jelölték az irányt. Parancsnokuk ugyanolyan javadalmazással bírt, mint a szpáhi oglánok agája. Feladataik közé tartozott még a nagyvezír vezetéklovainak kísérete, valamint a portai csapatok hét eredeti zászlajának, a padisah és a szadrazam tugjának hordozása. Csatában a padisah előtt a balszárnyon álltak.
Az ulufedzsik nevüket az ulufe (zsold, fizetség) szóból kapták. A jobb oldali ulufedzsik (ulufedzsi jemin) a nagyvezírt és vezírtársait, a bal oldaliak (ulufedzsi jeszár) pedig a szultáni fehér lobogót védte. Egy osztaguk a próféta zászlaját és ereklyéit tartalmazó aranyozott ládát védelmezte.
Az ötödik és hatodik csapatot a zöld- és fehér zászlós gurebák (garibok=idegenek) adták. Már Oszmán seregében jelenvoltak, de csak II. Mehmed szervezett belőlük portai csapatokat. Élükön egy aga állt. Tagjai iráni, berber, egyipt6omi ifjak voltak, akik a „szent harcért” álltak a szultán szolgálatába.
A portai alakulatokhoz tartozott még a tüzérség (topcsik), ami a XVI.-XVII század egyik legjobb tüzérsége volt, a gránátosok (kumbaradzsik), fegyverművesek (dzsebedzsik), müteferrikák (apródok), bosztandzsik (kertészek), csauszok (küldöttek).
A török hadsereg tűzfegyverei rendkívül fejlettek voltak a XVI. században, a hadsereg ellátása jó volt, rendszeres zsoldot kaptak, a hadjáratok idején a katonai vezetés megfelelő utánpótlásról gondoskodott. A keresztény segédszolgálatosok biztosították az utakat, hidakat, átjárókat, karbantartották a táborhelyeket.
A birodalom állandó pénzügyi krízise kihatással volt a hadseregre is, a korszerűsítések elmaradtak. A XVI. században korszerű fegyverzet 150-200 év alatt elavulttá vált. A hadseregben a fegyelem felbomlott, a katonai vezetés megbízhatatlanná vált és háttérbe szorult.
