Elkészült a Drawing History című videósorozatunk 2. része, amely a Templomos lovagrendről szól. Nézzétek meg a videót, s olvassátok el hozzá a történetet is, hogy teljes képet kaphassatok ezekről az elhivatott lovagokról. Ha tetszett a videó, ide kattintva feliratkozhattok a Youtube csatornánkra, így szólni tudunk a következő videókról.
A Templomos lovagok a keresztény egyház leghíresebb harcos szerzetesei voltak. Krisztus szegény lovagjainak és a Szentföldi zarándokok védelmezőinek tartották magukat. Sok más szerzetesrendhez hasonlóan szegénységi fogadalmat tettek, ugyanakkor alig néhány évtized leforgása alatt hatalmas vagyont halmoztak fel. Gazdagabbak voltak, mint a kor királyai, és olyan befolyásos multinacionális vállalkozást vezettek, amelynek szálai behálózták egész Európát.
A mondák szerint nagy titkok tudói és legendás kincsek őrzői voltak. Aztán 200 évvel a megalakulásuk után váratlanul eltűntek a történelem színpadjáról. Valóban Isten káromló eretnekek voltak, vagy csupán egy pénzéhes király koncepciós perének áldozataivá váltak? A Milites Templi, vagyis a templom lovagjainak története mai napig viták kereszttüzében áll.
A kezdetek
A lovagrend krónikája 1096-ban kezdődik, amikor is II. Orbán pápa keresztes hadjáratot hirdetett a Szentföld elfoglalásáért. Felhívására keresztény lovagok indultak el Európából, akik az első hadjárat során sikereket értek el, számos keresztény állam alakult a Közel-Keleten, többek között a Jeruzsálemi királyság is.
Sok lovag hazatért az ostromok után Európába, onnan viszont zarándokok ezrei indultak el a Szentföldre. A templomos lovagrend a védelmük érdekében szerveződött meg 1118-ban, II. Balduin jeruzsálemi király pártfogásával. Balduin a Bibliából ismert Salamon ősi templomában szállásolta el a lovagokat. Így lettek ők a Templom lovagjai.
A kezdetleges rend, nyolc vagy kilenc lovagot számlált, vezetőjük pedig Hugues de Payns champagne-i lovag volt. Ő vált a rend első nagymesterévé. Valószínűleg Champagne grófjával érkezett a Szentföldre, de hogy mikor és milyen körülmények között, máig tisztázatlan.
Egyesek szerint a gróffal együtt már részt vett Jeruzsálem elfoglalásában, mások viszont úgy gondolják, később kísérte el a grófot egy zarándokút során. Két ilyen zarándokútról lehetett szó, a második után viszont de Payns már nem tért vissza Európába. Megszervezte inkább a zarándokok védelmét biztosító rendet.
A Templomos lovagrend megszületése
A rendi szabályzatot, a regulát 1128-ban fektették le a Troyes-i zsinaton. Az 1130-as években de Payns felkérte Clairvauxi (Klervói) Szent Bernát ciszterci szerzetest az új rend szellemi programjának megírására.
Az apát vált az akkoriban még igen kétesen fogadott Templomos rend legfőbb támogatójává is. Hitt abban, hogy a Templomosok harca valójában a gonosz elleni harc a Szentföld megtisztításáért. Műve a Liber ad Milites Templi de laude novae Militiae (A templomos lovagokhoz: az új lovagság dicsérete) néven született meg.
A rend a megalakulása után már részt vett a második keresztes hadjáratban. Ekkortól kezdték viselni a fehér alapon vörös kereszttel díszített egyenruhájukat, amellyel kifejezték egymás iránt érzett testvériségüket.
A Templomosok pecsétje
A második keresztes hadjáratban jelentős katonai érdekemet szereztek, amelyek pozitív irányba terelték megítélésüket. Hamar kiderült ugyanis, hogy a templomosok nem csak a zarándokok védelmezőiként voltak hatékonyak. A 12. század közepén már egy hosszú földsáv került keresztény uralom alá, Antiókiától Tripoliszon át egészen Jeruzsálemig. A Temolomosok teljesítményei mögött a hatékony utánpótlási rendszerük is állt. Ők felügyleték a Földközi tenger partvidékét, így a tengeren keresztül könnyen és gyorsan tudtak utánpótlást biztosítani maguknak. Legjelentősebb kikötővárosuk Akko volt.
Elkezd gyűlni a vagyon
Már a 12. században, megalakulása után pár évtizeddel a rend Európa szerte ingatlanokkal rendelkezett. Legnagyobb becsben a Földközi tenger mellett elhelyezkedő bázisaikat tartották. Arra is rájöttek, hogy a zarándokok utaztatásában nagy pénzszerzési lehetőség van, így kezdetben bérelt hajókkal, aztán saját építésű hajóikkal szállították jó pénzért a zarándokokat Európából a Szentföldre.
Hajóik segítségével sikerült összekötniük az Északi tengeri és Közel Keleti kereskedelmi vonalakat, melyek központjában Champagne állt. A városban hatalmas vásárokat tartottak, amelyek bevételeiből nem kis arányban, a Templomosok is részesültek.
A vagyon egyre csak gyűlt kezeik között, így bankároknak álltak. Korábban a pénzügyi tevékenység elítélendő dolognak számított, kamatokat pedig bűn volt felszámolni. A Templomosok viszont kivételt képeztek ez alól.
Magas kamatokkal hitelezhettek anélkül, hogy bárki is uzsorásként tekintett volna rájuk. A pápa és számos uralkodó hitelezői, illetve pénzügyi tanácsadói lettek. Olyan közel kerültek a tűzhöz, amilyen közel csak lehetett. Végül majd ez okozza vesztüket.
Vagyonuk jelentős része azonban ahogy jött, úgy ment is. Állítólag egy Templomos lovag felszereléséhez 30 nagyobb birtok éves jövedelmére volt szükség, nem beszélve persze a lovag kíséretéről, például a fegyverhordozókról. Ráadásul ott voltak a szakácsok, istállósok, egyéb személyzet is, akiknek szintén ellátást jellett biztosítani.
A háborús kiadásaik azonban nem hozták meg a kellő sikereket és egyre több vereséget szenvedtek a Szentföldön, ami Európa lakosságából, főleg az adót fizetőkből ellenszenvet váltott ki.
A 12. század végén ráadásul egy rátermett vezető, Szaladin szultán állt fel csapataival a keresztényekkel szemben. Előbb Damaszkuszt, majd 1187-ben Jeruzsálemet is elfoglalta. A város lakosainak egy része pénzzel megváltotta szabadságát, sokakat viszont a rabszolgaság várt. A város elfoglalásának híre eljutva Európába, a 3. keresztes hadjárat megindulását eredményezte.
Szaladin 1193-ban meghalt, halálával pedig a vezető nélkül maradt muzulmánok nem voltak képesek egységesen fellépni. A templomosok a fegyverszünetet építkezésekre, erődítményeik megerősítésére és a náluk levő területek védelmére használták, de ehhez szintén rengeteg pénzre volt szükségük.
Gazdagságukat jelzi, hogy csillagászati összegekért Oroszlánszívű Richardtól megvették Ciprus szigetét, hogy erős bázist tudjanak kiépíteni. Ugyanakkor fenntartására már nem szántak megfelelő anyagi és katonai erőt, így a szigeten hamarosan lázadás söpört végig. A templomosok számára nem sok értelme volt a maradásnak. Szerencséjükre Lusignani Guido Jeruzsálemi király megvette tőlük a szigetet.
Ugorjunk kicsit az időben, közel 100 évet. A 13. század végére a keresztények lelkesedése és ereje kezdett megfogyatkozni. Egyre több helyőrség, erődítmény került az ellenség kezébe, és a visszaszerzésükre tett kísérletek az átmeneti győzelmek ellenére is hiábavalók voltak. Előbb Antiochia és Tripolsz, végül a Templomosok utolsó mentsvára, Akko is elesett.
Az események megkérdőjelezték a Templomos rend vagyonának létjogosultságát is, hiszen, ha nincs több esély megtartani a Szentföldet és nincs több zarándok sem, aki menne és akinek védelmét biztosítani kellene, a szegénységi fogadalom mellett, mi szükség van a vagyonra?
A negatív hangok egyre inkább önző és hataloméhes emberekként írták le a templomosokat, pedig mentségükre szolgáljon, hitükben soha sem inogtak meg, sőt utolsó vérükig küzdöttek. Akko ostromakor a rend nagymestere is életét vesztette. Bár menekülniük kellett, Akko visszaszerzésének reménye még hosszú évtizedekig élt a renden belül. Cipruson rendezkedtek be és onnan folytatták harcukat a muzulmánok ellen, és mindenféle vereség ellenére makacsul küzdöttek céljaikért.
A Templomos lovagok veszte
Aztán eljött 1307. október 13, péntek. Egyesek innen eredeztetik a péntek 13-hoz köthető babonát is.
IV. Szép Fülöp francia király katonái a kora hajnali órákban rátörtek a templomosok francia rendházaira és a rend nagymesterével, Jacques de Molay-jel együtt letartóztatták őket. A lehető legsúlyosabb vádakkal, az eretnekséggel és bálványimádással illeték őket. A kínvallatásoknak köszönhetően szinte kivétel nélkül vallomást tettek. Aki pedig bevallotta bűneit, azt máglyahalálra ítélték.
IV. Szép Fülöp mindent megtett azért, hogy a kor királyai hozzá hasonlóan eretnekként tekintsenek a templomosokra. Egész Európát bejárta a lejárató kampány, ám a várt eredményt nem hozta meg.
Főleg azok, akik nem voltak a francia király szövetségesei, megkérdőjelezték Fülöp szavahihetőségét. A bankárvilág központját jelentő Itáliában például erős volt a hitetlenség. Szerintük Fülöp pénzéhsége állt a letartóztatások mögött. Köztudott volt, hogy a francia kincstár már évek óta anyagi gondokkal küzdött. Ennek lenyomata volt a zsidók elzavarása és vagyonuknak elkobzása is.
A letartóztatások miatt a király V. Kelemen pápával is szembekerült. A királyság és a pápaság közötti harc nem volt újkeletű, hiszen mindkét fél folyamatosan saját pozíciójának megerősítésére törekedett.
V. Kelemen állítólag nem tudott a király tervéről, csak utólag értesült a letartóztatásokról. Mivel nem tudta megakadályozni a folyamatot, elrendelte a többi ország templomosainak letartóztatását is, bízva abban, hogy valami pozitív sülhet ki a dologból, és felmentheti a lovagokat. A lovagok a pápa beavatkozása után visszavonták korábbi vallomásaikat, mert úgy érezték, közel a segítség. A király azonban a pénz és az egyház politikai hatalmának csökkentése érdekében képes volt a végletekig elmenni.
Sajnos a templomosok hiú reményeket fektettek a pápába, mert ő is ellenük fordult. 1312 márciusában feloszlatta a templomos rendet, birtokaikat pedig az Ispotályos rendnek adományozta. Szép Fülöp eléggé felháborodott ezen, mivel némi pénzt ő is várt volna a Templomosok vagyonából. Bosszúból a per költségeit a pápára verte.
Persze ekkor már a többi uralkodó is vérszemet kapott, és a korábban Templomos párti II. Edward angol király is mert egy nagyot magának az angol templomos birtokokból. A per csúcspontja 1314-ben volt. A rend két vezetőjét, Jacques de Molay-t és Geoffroy de Charnay-t elevenen megégették.
Egy krónikás feljegyezte a nagymester utolsó szavait:
„Isten tudja, hogy ki tévedett és ki követett el bűnt, és a balszerencse bizony lesújt azokra, akik tévesen ítéltek el minket. Isten meg fogja bosszulni a mi halálunkat. Tudja meg az Úr, hogy igazság szerint mindazok, akik ellenünk vannak, miattunk fognak szenvedni!”
Sokan Druon Az elátkozott királyok című regényét alapul véve, úgy tudják, hogy Molay három embert átkozott meg: Guilome de Nogaretet, aki a pert vezette, Kelemen pápát és a királyt.
A könyvben így áll: „Egy éven belül Isten ítélőszéke elé idézlek titeket.” A király és a pápa valóban egy éven belül életüket vesztik, de Nogaretet már egy évvel korábban, még 1313-ban megmérgezték, így ő már nem volt az élők sorában a nagymester és a preceptor kivégzésénél.
A nagymester és a praceptor kivégzése után azok a templomosok, akik bűnösnek vallották magukat eretnekségben, megszabadultak a halálbüntetéstől és börtönbe kerültek. A rendet, amely kétszáz éven át küzdött a muzulmánokkal, végül keresztények fejezték le.
Az eltelt 700 évben számos legenda látott napvilágot a templomosokkal kapcsolatban. Hogy csak néhányat említsünk: szóbeszéd szerint ők őrizték a Frigyládát, a Szent Grált és egyéb keresztény kincseket, vagy, hogy a templomosok különböző titkos társaságok tagjai lettek, mint például a Szabadkőművesek társasága.
Szinte nincs is olyan év, hogy ne szülessen egy-egy új legenda a rendről.
