Brezsnyev főtitkár, a passzív dohányos

XX. század

Mészáros F. Sándor: “Egyszer elmondom neked” című könyvében bukkantam az alábbi rövid történetre. Az emlékirat alapvetően a szerző kínai élményeiből táplálkozik, a története a tienanmen téri diáktüntetésekkel foglalkozik, pontosabban annak a “fehér inges” kínai fiatalembernek az általa elképzelt sorsát mutatja be, aki a diáktüntetés katonai leverése során feltartóztatott egy tankoszlopot. A könyvből mégis egy Leonyid Iljiccsel kapcsolatos sztorit emeltem ki.

Brezsnyev főtitkárt, hatalma vége felé testi ereje elhagyta, betegségek gyötörték. Három szenvedélye – az autók, a vadászat és a nők – mellett a negyedik a dohányzás volt, amiről le kellett mondania.

Az autók. Nixon amerikai elnökkel egy Oldsmobile-ban

A vadászat

…és a nők.

Egy a több tucat fotó közül, amin cigarettával látható

 

A történet a Brezsnyev temetésén visszaemlékező szerzővel indul:

“Álltam a fogadósorban, gondolataim egyre az elhunyt vezető körül forogtak. Hirtelen felötlött bennem egy régi eset, megjelent előttem Brezsnyev szovjet pártfőtitkár, ahogy egyszer előttem állt, közvetlen közelemben, rám nézett és jóságos mosoly suhant át az arcán. Az a pillanat szürreális volt, hihetetlen, mintha varázsütésre egy másik valóságba kerültem volna.

A szocialista országok legfelső vezetőinek bukaresti tanácskozását lezáró díszebédre gyülekeztek a vendégek, Brezsnyev a népes szovjet küldöttség élén érkezett a terembe. Bizonytalanul, enyhén imbolyogva járt, mintha lábával minden lépésnél óvatosan tapogatta volna maga előtt a talajt. Tekintete mereven előre szegeződött, a jelek szerint alig vett tudomást a környezetéről, testőrei ugrásra készen topogtak mögötte. Szálfa termetű, hátrafésült hajú biztonsági kísérőjét sokszor mutatták a híradókban, amolyan szovjet James Stewartként magaslott mindenki fölé.

Brezsnyev nem akart egy helyben álldogálni, talán unta saját embereit, lassan, mintegy mozgásképességét bizonyítandó, szitálva elindult a teremben, ide, oda köszöngetett, egyesekkel kezet rázott, egy másik csoporttal váltott néhány szót. Percek múlva egyre közelebb került hozzám és fordító társamhoz, akivel egy félreeső sarokba húzódtunk cigarettázni. A főtitkár tekintete megakadt rajtunk, éreztem, ahogy becélzott és megindult felénk. Mint akinek eszébe jut valami, és szeretne a végére járni. Minden lépéssel közeledett, az izgalomtól kissé kiszáradt a torkom. A teremben várakozók tapintatosan, a szemük sarkából vetett lapos pillantásokkal követték a főtitkár mozgását.

És egyszer csak Brezsnyev karnyújtásnyira volt tőlünk, mosolyogva kezet nyújtott. Ha ezt látnák egykori moszkvai szobatársaim, akikkel naponta gúnyoltuk a bábuvá degradálódott vezetőt! Ha Zigi most itt lehetne! Mellesleg a főtitkár közelről is pont úgy nézett ki, mint egy kitömött bábu, hatalmas zakója páncél-abroncsként tartotta egyben roskatag testét. Mintha önmaga dublőre lenne. Bár sötét zakóján most nem viselte a kitüntetéseit, mindazonáltal beugrott a vonatkozó szovjet vicc: Milyen kitüntetéseket nem kapott meg Leonyid Iljics? A hős város és a hős anya címet.

“Milyen cigarettát szívnak az elvtársak?”

Brezsnyev megszólított minket. Izgatottan kaptam a zsebemhez, ideges ujjakkal téptem ki a paklit. Társam ugyancsak.

̶  Parancsoljon, megkínálhatom, vegyen Brezsnyev elvtárs!

Moszkvában egyébként össznépi szokás volt a cigi lejmolás utcán, moziban, az egyetemen, bárhol. Cigi van? Megállítottak az utcán, és adni kellett, különösen, ha éppen a szád sarkában füstölt egy spangli. Később, tapasztalatokkal jócskán felvértezve, az egyik zsebembe a legolcsóbb márkájú cigit tettem, a magamnak tartogatott finomabbat a másikba. A lejmolóknak természetesen az olcsóbbikat kínáltam, némelyiknek még volt pofája megjegyzéseket tenni: De hiszen maga nem is ezt a szart szívja!

̶  Atyaisten, Brezsnyev lenyúl tőlem egy cigit! Csak nem veszi rossz néven az amerikai márkát? Na, aki tarhál, ne legyen válogatós!

A főtitkár sajnálkozva pillantott a cigarettára, megrázta a fejét.

̶  Sajnos nem tehetem elvtársak, pedig igen jól esne. Nagyon szigorú rezsimet írtak elő nekem az orvosok, gyakorlatilag teljesen eltiltottak a dohányzástól.   ̶  Nézzenek ide! A belső zsebéből egy duci cigarettatárcát húzott elő.  ̶  Időzáras. Képzeljék, minden harmadik órában kinyílik és kilök egy fél cigarettát. Ennyit engedélyeztek. Egy fél cigarettát, három óránként.  ̶  Nem mondta, de éreztette: Hát emberek ezek?

Az oroszok imádnak az emberek emberségéhez folyamodni: Légy ember! Hogy visz rá a lélek? Van neked lelkiismereted? Nem szégyelled magad? Ember az ilyen?

Komolyan megesett rajta a szívem: lám, a világ hatalmasai tilalomfák közt élnek, kordában tartják őket, a köréjük font hálót nem tudják eltépni. Ez aligha lövetne rám, örül, ha végre elszívhat egy cigit, amikor megkívánja.

A főtitkár kiejtését különben alig értettem, száj és ajakbetegsége, vagy mi miatt, képtelen volt tisztán ejteni a szavakat, szörcsögve bugyborékoltak a mondatai. Arca egyáltalán nem mozgott…

“…olyan volt, akár egy hasbeszélő.”

Egykor dús, hullámos haja megritkulva, hátrafésülve lapult a fejére, arcából kiugrott a hatalmas szemöldök. Pedig nekem volt tréningem Brezsnyevből, a moszkvai ösztöndíjas évek alatt számtalan fellépését hallottam, tanúja voltam súlyosbodó beszéd zavarainak. Végzés után egyszer láttam őt Budapesten is, na, nem olyan közelről, mint most. Alekszandrovot, az egyik legközvetlenebb munkatársát kértem: ugyan szerezzen egy autogramot a főtitkártól “A Kis föld” című művébe, amelyben a háborús emlékeit írja le. Annak idején Moszkvában az a mondás járta a memoár kapcsán: Mi volt a nagy honvédő háború? A Kis földért vívott csata egyik epizódja. Alexandrov, az alacsony, törékeny ember nem sokat habozott, elvette a könyvet, kinyitotta és gyors mozdulatokkal ajánlást írt bele. Meglepődésemet érzékelve, lazán odavetette.  ̶  Miután a könyvet valójában én írtam, akár dedikálhatom is, nemde?

̶  Jó illata van  ̶  jegyezte meg a főtitkár.

̶  Igen, kellemes cigaretta, Brezsnyev elvtárs, nem hiába nagyon népszerű mindenütt.

̶  Lágy, de mégis karakteres.

̶  Vannak persze erősebb fajták is.  ̶  Szerettem volna kicsalogatni belőle az általa szívott cigi márkáját.

A főtitkár élénken elmosolyodott, bágyadtan, fáradtan, mindazonáltal egyfajta ragyogás átderengett a mosolyán, sejtetve, mekkora személyes vonzereje lehetett fiatalabb korában.

Hatalma csúcsán

̶  Maguk biztosan ismerik a mi szovjet cigarettáinkat.

̶  Természetesen. A Príma, nagyon olcsó, Dukát, Zalatoje Runo, na, az utóbbi egy kicsit émelygős, Jáva, Sztolicsnije, Belomor Kanál.

̶  A Hercegovina Flort próbálták?

̶  Hogyne. Gyakran, erős, jó dohány.

̶  Az volt Sztálin kedvenc márkája. Kindzmaraulit ivott, és a Hercegovina Flor dohányát morzsolta a pipájába.

A beszélgetés már vagy két perce tartott, bőrömön éreztem a teremből felénk irányuló vizsla tekinteteket. Egy pillantásnyira látóterembe került Kádár János arca is, valamilyen értetlenséggel vegyes csodálkozás, vagy inkább megütközés költözött a tekintetébe.

Udvariasságból igyekeztem oldalra fújni a füstöt, hogy ne a főtitkár felé menjen, Brezsnyev viszont elmosolyodott az igyekezetemen.

̶  Hagyja, sőt, kérem…

“…fújja csak egyenesen rám nyugodtan!”

Olyan kellemes az illata. Ha nem veszik rossz néven, még egy ideig elálldogálok magukkal és élvezem a füstöt.

Egyszerűen hihetetlen volt az egész. Álltunk a terem sarkában, velünk szemben a világ egyik nagyhatalmú, fizikailag szinte magatehetetlen vezetője, és fújjuk rá a cigi füstöt. Nem vagyok benne biztos, hogy a jelenetet értelmezni lehetett a távolból. Mit láthattak a megfigyelők? Mi udvariasan, mosolyogva állunk a nagy ember előtt és pöfékeljük rá a füstöt, ő pedig időnként  megfüröszti az arcát a felé lengedező illatos felhőkben. Akkor nem, utólag azonban felmerült bennem: esetleg egy dublőrrel beszélgettünk, de aztán elvetettem a gyanút, ahhoz túl rozoga volt az az ember, egy dublőr jobb állapotban lett volna, na meg egy ilyen tanácskozásra mégsem hoznak helyettesítőt. Bár ki tudja?

Eltelt egy újabb perc, a főtitkár mosolyogva megköszönte a kellemes társaságot, megfordult és célba vette saját küldöttségét. Imbolyogva, nehézkesen mozdult, ahogy egy tengeri csatában megsérült gálya igyekszik leküzdeni a hullámokat, lassan távolodott tőlünk. A feszültséget szinte tapintani lehetett a teremben. Mégis kik ezek a senkik, akikkel Brezsnyev több, mint három percet beszélgetett?”

1906-1982

 

© A szerző engedélyével. A könyv elérhető e-könyv formában ITT.

Mentés

Mentés

Köszönjük, ha megosztod a bejegyzést!

Hozzászólások

Figyelem, változás! A hozzászólásokhoz kísérleti jelleggel nem szükséges regisztráció, de a hozzászólások minden esetben csak kézi moderálás után jelennek meg.

Felhívjuk a kedves látogatók figyelmét, hogy a hozzászólók által írt hozzászólások nem feltétlenül tükrözik az oldal szerkesztőinek véleményét, azokért felelősséget nem vállalunk. A nem megfelelő hozzászólásokat töröljük!

Felhasználónevet továbbra is lehet regisztrálni, ezzel elkerülhető, hogy más hozzászóló visszaéljen egy bejáratott névvel. Regisztrálni itt lehet (új fülön nyílik meg)
A regisztrációról értesítő email azonnal megérkezik a megadott címre, amennyiben nem található, meg kell nézni a Spam vagy Levélszemét mappát, és ott Nem spamnek jelölni!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címed nem lesz közzétéve.

*