Gyakori kérdés volt a XIX. század végi amerikai nagyvárosokban, amit a bérlők tettek fel a háziúrnak. A válasz kétféle lehetett. Most a rosszabbik lehetőséget vizsgáljuk.
Szinte felfoghatatlan, hogy a XIX. század végén mekkora fejlődésen mentek keresztül az amerikai nagyvárosok. A lakosok száma ugrásszerűen nőtt, a települések hatalmas ütemben terjeszkedtek. Az újonnan érkezettek – jellemzően szegény alsóbb osztályok tagjai – elhelyezésére ezrével épültek a bérházak. Ezek 5-6 emeletes, 70-80 lakásos, rendkívül alacsony színvonalon megvalósított épületek voltak, a kornak megfelelően WC és fürdő nélkül épültek. Míg a fürdés kérdését elintézhették a lakók a családi lavórral és az esetleges közeli közfürdő heti, vagy havi egyszeri meglátogatásával, addig a WC kérdése mindig Achilles-sarka volt a bérházaknak. A lakóépületek döntő többsége udvari WC-vel volt „felszerelve”, ami 4-5 „pottyantóst” jelentett a földszinten, amihez reggel-este, hóban, fagyban bizony le kellett ballagni (és néha sietni). Reggeleken hosszú sor kígyózott előttük és a tisztaságuk minimum kétségbeejtő volt. A kosz és a bűz mellett a betegségek terjesztői is megbújtak bennük. Patkányok és rovarok melegágya volt az udvari budi.
New York-i szegények lakta bérház WC-i
A washingtoni Massechussets Avenue egyik bérházának udvara a WC-kkel. Ne valami eldugott külvárosi utcára gondoljunk, ez a főváros szíve, alig pár száz méterre a Capitolium-tól, vagy a Kongresszusi Könyvtártól
New York 1900
A WC-ken átlag 25-30 ember osztozott. Ezek az udvari WC-k persze nem voltak végtelen kapacitásúak, a lyuk ami fölé települtek egy idő után megteltek és üríteni kellett. Ezt ló vontatta kocsikon szállították el, miután kimerték tartalmuk nagy részét. A nemes egyszerűséggel csak „Night Soil”-nak (kb. éjszakai termés) nevezett anyagot a XIX. század végéig elsősorban az Upper West Side környékére hordták az épülő Central Park észak-nyugati felére, felhasználva azt a park növényeinek trágyázására is, vagy szimplán beleborították az East Riverbe és a Hudson folyóba a kikötők környékén.
„A szagot nem örökítheted meg.”- írja a kép alá készítője és azt hiszem nyugodt szívvel hihetünk neki.
A helyzet eldurvulásával – a parti vizekben felgyülemlő bűzzel főleg – egyre több helyen uszályokra rakodták az „anyagot” és a parttól messzebb igyekeztek megszabadulni tőle. A huszadik század elején az igények és az életszínvonal növekedésével a WC-helyzet is javult. A lakásokat igyekeztek ellátni a „legkisebb helyiséggel” is, de az udvari WC még sokáig megmaradt az igazán szegényeknek.
Egy korszerűbbnek számító WC-sor. Vízöblítés itt sincs, az anyag az utca felől üríthető tartályba kerül
WC-papír az 1880-as évekből. Csak a tehetősebbek kiváltsága volt
[stextbox id=”info” color=”000000″ bcolor=”000000″ bgcolor=”EBEBEB” bgcolorto=”EBEBEB”]
Nem csak az emberek
A nagyvárosok teljes ellátáshoz szükséges cikkeket árucikkek szállítását, a szolgáltatások nagy részét autók híján lovak segítségével végezték. Az 1880-as évekre az Egyesült Államok-ban 30 milliós volt a városi lakosság létszáma. Az őket kiszolgáló lovak hihetetlen létszáma komoly válsághoz vezetett a 19. század végi New Yorkban és Brooklynban. Az 1880-as évek végére az utakon dolgozó lovak napi 2 millió kilogramm trágyával és 1 millió liter vizelettel szennyezték a várost!
Az 1898-ban New Yorkban megrendezett első nemzetközi várostervezési konferencián, melyre a világ minden tájáról érkeztek résztvevők, a legfőbb téma nem a helykihasználás, a gazdasági fejlődés, a lakhatási, vagy infrastrukturális problémák megoldása volt, hanem valami sokkal prózaibb: a trágya.
New York, Ludlow street és Houston street sarka, 1880
1880-ban New York lóállománya 180 ezer állatra volt tehető, ami elképesztő szám. A trágya elszállításának egyetlen eszköze a lovaskocsi lett volna. Az egekbe szökő lólétszámok miatt pedig a trágya gyorsabban gyűlt, mint ahogy el lehetett szállítani – kialakult egy ördögi kör. A 19. század elején még virágzott a trágyakereskedelem, a farmerek ugyanis jó pénzt fizettek a trágyáért, amit felhasználhattak földjeiken. Az 1800-as évek végére azonban már az istállótulajdonosoknak kellett fizetniük a trágya elszállíttatásáért.
A belvárosi utcák leginkább trágyadombra hasonlítottak. Az utcasarkokon utcaseprők jelentek meg, akik némi aprópénzért a lehetőségekhez mérten megtisztították az utat a járókelők előtt. A száraz trágya pora irritálta a légutakat, és vastag rétegben ráült az épületekre, de az esőzések sem javítottak sokat a helyzeten. Közterület-fenntartó vállalatok ekkoriban még nem léteztek.
Egy átlagos városi ló mindössze két évet töltött munkában, mert a kövezett utakon a patkolt lovak könnyen elcsúsztak, elestek, különösen nedves vagy fagyos időben. Átlagosan minden 160 kilométer megtett útra jutott egy esés. Ilyenkor, ha lehetett talpra állították az állatot, de sajnos nem volt ritka a halálos baleset. A végeredmény így is, úgy is forgalmi dugó lett. Az elpusztult lovakat a rendelkezésre álló technológiákkal igen nehéz volt elszállítani. 1880-ban évente 15.000 lótetemet kellett elvinni New York utcáiról, naponta tehát 41-et! A késlekedés újabb forgalmi akadályt és persze a trágyához hasonlóan egészségügyi kockázatot jelentett.
Szerencsére a gépkocsik megjelenése megmentette a nagyvárosokat a saját szennyükbe fulladástól. A századforduló után rohamos ütemben váltották le a lovakat az autók.
A keretes cikk forrása: lovasok.hu, Magyar Dorottya engedélyével
[/stextbox]
