António Salazar diktatúrájában, a rendkívüli szegénységben élő portugál vidéki gazdálkodóknak nem volt sok esélyük, amikor az energiatermelő völgygát építését az illetékesek elhatározták.
Persze a 300 lelkes kis falu áldozata nem mérhető össze a gazdasági haszonnal, amit a modern vízierőmű termelt az elmaradott északi országrész számára, azért érdemes egy pillantást vetni erre a kis településre, amelynek történelme és szokásai egyáltalán nem voltak mindennapinak mondhatóak!
Vilarinho da Furna falucskát a helyiek szerint Kr. u. 70-ben a rómaiak alapították. Bár ezt történelmileg nem sikerült alátámasztani, tény hogy a közelben két római kori út is találkozik. A kis helyen, igen sűrűn épített házakból álló település 57 családja egy sajátos közösségbe tömörült. Magukat a nyugati gótok leszármazottainak tartják, akik Kr. u. 500 körül érkeztek a vidékre, már a római uralom vége után, ám emlékezetük szerint a falu már lakott volt. Letelepedett római katonák lakták családjaikkal. Elszigeteltségük a következő másfél évezredben is megóvta őket a külvilág szokásaitól. Önálló, demokratikus rendszert vezettek be sok-sok évszázaddal ezelőtt, mely szerint a falu 57 családja delegált egy-egy tagot a tanácsba, együtt, szavazással döntöttek az ügyekről és közülük hetente felváltva mindig más gyakorolta a végrehajtó hatalom vezetését. Ez a berendezkedés a vizigót ősökig vezethető vissza.
Falusi életképek az ötvenes-hatvanas évekből:
Már az 1950-es években elhatározták egy vízierőmű építését a falutól egy kilométerre a Homen folyón lefelé, annak felduzzasztásával, amely a vízszint emelkedését hozva elárasztja majd a kistelepülést. A lakók hiába tiltakoztak, az akkoriban António Salazar diktátor által egy személyben vezetett ország döntéseinek megkérdőjelezése nem sok eséllyel kecsegtetett.
[stextbox id=”grey” color=”FFFFFF” bgcolor=”000000″ bgcolorto=”595959″ mleft=”4″ mright=”4″ mtop=”4″ mbottom=”4″]
António de Oliveira Salazar
(1889-1970)
A spanyol Franco mellett az Ibériai-félsziget másik dinoszaurusza – António de Oliveira Salazar -, aki szomszédjával együ
tt sikeresen mentette át magát semleges országként a második nagy világégésen, megtartva gyarmatait (Portugália a világ harmadik legnagyobb gyarmattartója volt 1945 után!) 1932-től 1968-ig vezette országát diktatórikus rendszerben. Pénzügyminiszterként kezdte politikai pályafutását, amit rendkívül sikeresen vitt véghez. Az összes minisztérium felett kizárólagos döntési jogai voltak pénzügyi kérdésekben, így gyakorlatilag a második embernek számított Portugáliában a húszas évek végére. Ekkor először a modern történelmében az ország pozitív mérleget tudott felmutatni és ez kizárólag Salazar érdeme volt.
A vallásos országban a kommunizmustól való félelem és a sikeres pénzügyi tevékenysége juttatta az elnöki székbe 1932-ben, amit 36 évig tudott megőrizni. A saját maga által megteremtett ideológiát az Estado Novo-t (Új Állam) tűzzel-vassal vezette be, amely pénzügyileg sikeressé tette az országot, ám a kisemberek részére konzerválta a szegénységet. Az olcsó munkaerő rengeteg multinacionális vállalatot vonzott a térségbe, ám ezek sem a dolgozóikat gazdagították. Az összes ellenzéki pártot betiltotta, a független szakszervezeteket felszámolta, ezzel is biztosítva a hatalomban maradását. Politikai rendőrsége éberen figyelte az ellenzéki szerveződéseket és ezeket erőszakkal is felszámolta.
Sokan fasisztának tartották, ám ezt egyértelműen nem lehet kijelenteni. Tény hogy nem lépett be a háborúba, de szimpatizált a tengelyhatalmakkal (háború időszakában náci karlendítéssel köszönt) és a spanyol diktátorral, Francoval is jó viszonyt ápolt, sok esetben kimondatlanul is támogatva a köztársaságiakkal szemben.
Az 1950-es években Szovjetunió-ellenessége miatt – annak vétójoga által – sokáig nem tudott bekerülnie az ENSZ-be fokozva elszigeteltségét. 1960-as évtizedben gyarmatbirodalmai – elsősorban az afrikaiak – folyamatosan hatalmas erőforrásokat emésztettek fel, a lázadások és a függetlenné válási kísérleteik által. 1961-ben az indiai haderő elfoglalta a helyi portugál telepeket. Ezzel párhuzamosan az afrikai gyarmatokon is felélénkültek a függetlenségi mozgalmak, amiket a helyi, minimálisan ellátott adminisztráció nem tudott kezelni. Salazar úgy döntött, hogy az ENSZ és a NATO tiltakozása ellenére minden áron megakadályozza a gyarmatok felszabadulását, és rengeteg pénzt ölt abba, hogy a portugál haderő jelentős részét (a végén a teljes létszám mintegy 80%-át (!), kb. 140.000 embert) Afrikába helyezve fenntartsa a rendet. Ez többé-kevésbé sikerült is, ám az államgazdaság igencsak megsínylette a kiadásokat. A gyarmati háborúk Salazar halála után, a hetvenes években értek véget a helyiek győzelmével.
Portugália gyarmatai és tengeren túli területei a függetlenné válásuk évszámával
1968-ban agyi érkatasztrófa miatt kómába esett, másfél év múlva anélkül halt meg, hogy magához tért volna.
[/stextbox]
A gát építése 1967-ben kezdődött és a helyieknek 1971-re kellett elhagyniuk a települést. A falusiak a házaik négyzetméteréért 5 escudot kaptak, ami aprópénz volt és azt az épületek rossz állapotával indokolták. Tény, hogy az épületekben sem folyóvíz, sem áram nem volt, a faluba nem vezetett autóút, kizárólag gyalogösvényen lehetett megközelíteni. Ez rendkívül megnehezítette a költözést, lévén a lakosság minden mozdíthatót elvitt, még a házak cserepeit, fa tetőszerkezetét is.
1972-ben fél év alatt árasztották el a területet, akkorra Vilarinho da Furna is elmerült a tározó vizében…
De a falu nem tűnt el végérvényesen a szemek elöl. A tározó alacsony vízállásánál gyakran majdnem teljesen felbukkan a víztükör alól, szomorú mementóként egy csaknem kétezer éves közösség emlékére.
