A magyar Vörös Hadsereg utolsó, 1919. július 20-án megindult tiszai támadásáról szóló írásom első felében a támadás előkészületeit és a szemben álló felek erejét mutattam be. A második részben bemutatom, hogyan zajlott maga a hadművelet, mi vezetett a magyarok vereségéhez, illetve kitérek néhány vitatott kérdésre is.
Az előző részben láthattuk, hogy a magyar Vörös Hadsereg összesen nyolc, változó harcértékű hadosztállyal rendelkezett. A vezérkar mindent egy lapra feltéve ebből hetet a Tiszánál állomásozó románok ellen fordított. Csak egy teljes hadosztály, a szinte harcképtelen 4. maradt hátra, a déli határt védte a délszláv csapatoktól. Az északi határon, a Duna vonalán pedig csak egyetlen ezredet hagytak.
Emellett a Vörös Hadsereg összes tüzérségi ütegét a tiszai hadtesthez csoportosították. A románok elleni támadásban nem vettek még részt az északi hadjáratban fontos szerepet játszó páncélvonatok, mivel arrafele nem voltak a magyarok által ellenőrzött vasútvonalak.
A magyar gyalogság harcértéke enyhén szólva is vegyes volt, általában minőségben és mennyiségben is elmaradt a románoktól. A magyar hadseregben hadosztályonként csak 5-6 ezer gyalogos szolgált, kevesebb, mint az ellenségnél (a románoknál hadosztályonként 10 000 volt a szabvány).
Az alföldeken jól használható lovasság szintén nem volt elegendő. Viszont a magyar tüzérség létszámban és minőségben felülmúlta a kisantantét. A Monarchia ágyúi és tüzérei már a világháború alatt is komoly hírnevet szereztek, a Vörös Hadsereg a Monarchia seregéből összesen 32 üteget örökölt. Azonban az állandó lőszerhiány miatt ezt az előnyt nem tudták egészen kihasználni. (1)
A tiszai offenzívában magyar oldalon hét hadosztály vett részt három hadtestbe tömörülve. A hadtestek összetétele és feladata a következő volt:
I. hadtest: a magyarok főereje, a 2., 5., 6., és 7. hadosztályból állt. Szolnoknál és Csongrádnál kellett áttörniük, majd Békéscsaba és Nagyvárad irányába támadniuk.
II. hadtest: 3. hadosztály, az I. hadtest mögött vonult tartalékként.
III. hadtest: az 1. hadosztályból és a székely dandárból állt. Tokaj környékén támadtak, végcéljuk Debrecen elfoglalása volt.
Ekkora már mindkét oldal hadvezérei szakítottak az I. világháborús állásháborúval. Amúgy sem lett volna lehetőség ilyesfajta hadviselésre, mivel viszonylag kevés ember harcolt nagy, sík területen, így nem lehetett szabályos frontokat kialakítani.
A viszonylag lelkes, de nem túl fegyelmezett Vörös Hadsereg egyébként sem lett volna alkalmas ilyen feladatra (Julier szavaival élve: az állóháborúhoz árkok ásására, állásokat építésére, vagyis munkára van szükség, amire a magyar proletár akkoriban nem volt kapható). Ehelyett mindkét fél mozgó hadviselést alkalmazott, kis egységekkel igyekezett az ellenfelet átkarolni, bekeríteni. Emiatt újra szerepet kapott a harcmezőn a lovasság, bár ez utóbbi ekkor már csak korlátozott számban állt a magyar hadsereg rendelkezésére.
A tisztek és a legénység követelései ellenére a Vörös Hadsereg továbbra is vörös zászlók alatt harcolt. Hiába erősködött Julier és más tisztek, hogy a nemzeti zászló bevezetése javítana a csapatok morálján, Kun Béla elzárkózott ettől. Mint mondta, semmi sem garantálja, hogy egy nemzeti zászló alatt harcoló sereg a győzelem után ne forduljon egyből a kormány ellen. (2)
Július 18-án a párizsi békekonferencia elfogadta a britek javaslatát, hogy amennyiben a magyarok betartják a fegyverszüneti feltételeket, visszavonják a román csapatokat, ahogy korábban Clemenceau is ígérte. (3)
Felcsillant tehát a remény a Tiszántúl békés felszabadulására, azonban ez már nem változtatott Kun Béla és Julier Ferenc elhatározásán. Belefáradva az antant korábbi hamis ígéreteibe, Kun már elkötelezte magát, hogy erővel kényszerít ki egy előnyösebb megállapodást. 1919. július 20-án megindult a támadás.
A magyarok négy ponton küzdötték át magukat a Tiszán. Tokajnál a III. Hadtest hajóhidat vert és a Tisza túloldalán, Rakamaznál hídfőállást épített ki. Szolnoknál állt a Tisza egyetlen még ép hídja, itt az I. Hadtest 3 hadosztálya, egy lovasezred és a hadseregtartalék (II. Hadtest) kelt át.
Az átkelés megkezdése előtt a magyar tüzérség ágyútüze visszavonulásra késztette a hidat védő román gyalogságot, akik így nem is akadályozták a gyalogság átkelését. A román tüzérség viszont végig lőtte a közúti hídon és pontonhidakon átkelő magyarokat, de nem okoztak nekik komolyabb veszteséget. (4) A hadtest Szajol közelében épített ki hídfőállást.
Csongrádnál az I. hadtest déli szárnya (a 2. hadosztály) ellenséges tűzben, kis csónakokon, primitív kompokon kelt át a megdagadt Tiszán és Körösön. Hiányoztak a pontonhidak, gőzkompok és a tréfásan „Dreadnoughtoknak” nevezett folyami naszádok, mert ezeket a románok korábban elsüllyesztették, mégis viszonylag kevés veszteséggel átkeltek, és komoly mennyiségű, a románok által otthagyott hadianyagot zsákmányoltak. A szárny egészen Szentesig nyomult.
Csupán egy ponton nem sikerült átkelni a Tiszán: Tiszafürednél a nemzetközi dandár kelt át kis csónakokkal, minden ellenállás nélkül. Azonban a túlparton a katonák ünneplésbe kezdtek, a fegyelem felbomlott, sokan lerészegedtek, mire egy ellenséges ezred meglepte őket. Legnagyobb részük fogságba esett vagy vízbe fulladt, csak töredékük jutott vissza a Tisza jobb partjára. Julier így értékelte az egység pusztulását: „E dandár megsemmisülése fájdalmat nem igazán okozott nekem. Eddigi működésük minden jóérzésű emberben közutálatot keltett. (…) A harcban mindenütt gyáván viselkedtek. Sorsukat megérdemelték.” (5)
A sikeres átkelés után a parancsnokság utasította a csapatokat, hogy várják be, amíg a tüzérséget is átviszik, majd folytassák az előrenyomulást. A második nap a tokaji III. Hadtest harcolva tovább haladt Nyíregyháza felé.
A csongrádi-szentesi csoportot (a 2. hadosztály, az I. hadtest déli szárnya) azonban megtámadta kb. egy dandárnyi ellenség, ezért azok feladták Szentest és visszavonultak a Tisza másik oldalára. A szolnoki csoport, a Vörös Hadsereg főereje akadály nélkül tört előre, elfoglalta Törökszentmiklóst.
Az előretörő katonákat csendőralakulatok követték. Őket azért vezényelte oda Julier, hogy a hadsereg mögött lezárják az átkelőhelyeket és ne engedjék át a kormány által kiküldött terrorcsapatokat és agitátorokat, akik a frissen megszerzett területekre is kiterjeszthették volna a vörösterrort, és megszervezték volna a bolsevik típusú közigazgatást. (6)
A Vörös Hadsereg július 23-ig nem ütközött meg a román főerőkkel, így a parancsnokság azt hitte, az ellenség nem mer ellentámadást indítani, ezért parancsot adtak mindhárom hadtestnek, hogy folytassák az előrenyomulást. (7)
Azonban tévedtek, a román tábornok, Mardarescu csak arra várt, hogy a magyar főerők mélyen benyomuljanak az ellenséges terültre, hogy bekeríthesse őket. Mivel ismerte az ellenség hadrendjét, tudta, melyek a front gyenge pontjai, ahol áttörve átkarolásokat lehet végrehajtani.
Mardarescu terve a következő volt: a román hadsereg északon ellentámadást indít a III. magyar hadtest ellen és megállítja előrenyomulását, majd Rakamaztól délre biztosítja a Tisza vonalát. A déli hadtesttel harcoló 18. hadosztály harcolva vonuljon vissza, majd egy négy tartalékos hadosztályból álló „manőverező csoporttal” kiegészülve szorítsa vissza a magyarok déli szárnyát, végül kerüljenek a Szolnoki főerők hátába és oldalába. (8)
A Magyar főerők Törökszentmiklós elfoglalása után két szárnyra oszlottak, az északi szárny Kisújszállásig jutott, a déli szárny Túrkevét és Mezőtúrt foglalta el.
Az északi szárnyat hamarosan túlerős ellenséges támadás érte, mire az visszavonult és Fegyverneknél vette fel a harcot az ellenséggel. Itt sem tudott kitartani, kénytelen volt egészen Törökszentmiklósig visszavonulni. A déli szárny akadálytalanul haladt előre, de Szentes elvesztésével és az északi szárny vereségével oldaltámadások ellen védtelenné vált, félő volt, hogy a románok a hátukba kerülnek, és megszerzik a szolnoki hidat, elvágva őket a visszavonulástól. (9)
Július 25-ére a magyar parancsnokság felismerte, hogy a kívánt áttörés nem érhető el, és hogy a csapatokat bekerítés fenyegeti, ezért mindenkinek megparancsolták, hogy térjen vissza a Tisza jobb partjára.
Ezzel véget is ért a Vörös Hadsereg utolsó, kétségbeesett offenzívája. Az összes veszteségük, sebesültekkel és halottakkal együtt Julier becslése szerint legfeljebb 1500 fő lehetett. Ennél is súlyosabb volt a vereség pszichológiai hatása. Bár a visszavonulás nagyjából rendben lezajlott, nyilvánvaló volt, hogy a többségnek semmi kedve a további harchoz.
A sereg hamarosan általános bomlásnak indult, a vöröskatonák tömegesen dezertáltak. A visszavonulás után Julier benyújtja a lemondását. Lemondó nyilatkozatában magára vállalta a felelősséget a vereségért, és ismertette a kudarc okait. Külön hangsúlyozta a nemzeti zászló be nem vezetését, mint a vereség egyik okát, megemlítve, hogy ez a döntés politikai utasításra született. (10)
Mik voltak a vereség okai? Ez a mai napig nem teljesen tisztázott. Tény, hogy a 75 000 fős román nyugati hadsereg létszámban és minőségben is felülmúlta a magyarokat. A magyarok egyetlen fegyverneme, a tüzérség múlta felül a románokét, aminek a Tiszán való átkelés alatt, a román állások bombázásakor nagy hasznát is vették. Azonban az alföldön, ahol a nyílt, sík terepen mindkét fél állásait elhagyva, manőverezve harcolt, már nem jelentett akkora előnyt az erős tüzérség.
Ennek ellenére a kortársak úgy érezték, egy meglepetésszerű támadással talán meg lehet futamítani az ellenséget. A vereségben nyilván nagy szerepe volt annak, hogy a románok ismerték a támadó hadsereg felállását. Hozzá kell tenni viszont, hogy a hadrend nem egyenlő a támadási tervvel. A hadrend csak a hadsereg belső szervezeti tagozódását tartalmazza, amiből persze fontos következtetéseket vonhat le az ellenség, de ez még nem garantálja a győzelmet. (11)
Ennél is érdekesebb kérdés, hogyan került a románokhoz a magyar sereg hadrendje. Tudjuk, hogy Julier maga küldte el a hadrendet Bécsbe, azzal a kéréssel, hogy továbbítsák azt a szegedi Nemzeti Hadsereghez egy jövőbeli együttműködés reményében. (12)
Böhm Vilmos, a tanácsköztársaság hadügyi népbiztosa szerint Teleki Pál, a Bécsben székelő Antibolsevista Comité tagja, július 19-én Horthy kezdeményezésére közölt részleteket a Vörös Hadsereg összetételéről Chapri francia tábornoknak: elmondta, hogy a hadsereg három hadosztályt állított fel Szegeddel szemben.
Mint írta: „E három hadosztály közül az első vörös, a második felerészben vörös, felerészben fehér, a harmadik teljes egészében ellenforradalmár. E hadosztály a szegedi kormánytól kért utasítást a támadás megkezdése esetén követendő magatartását illetően.” (13)
Ezután kérte a szövetséges és társult hatalmak (vagyis a románok) seregeit, hogy ne tüzeljenek erre a hadosztályra. Az ellenforradalmi érzelmű hadosztályokat onnan ismernék fel, hogy egy támadás esetén egyből elszakadnának a többiektől, és a déli demarkációs vonaltól északra vennének fel harcállást korábbi bajtársaik ellen.
Kézenfekvő tehát, hogy valaki a bécsi Comitéből árulta el az antantnak a sereg hadrendjét. Böhm Vilmos szerint Bethlen István köre nem küldte el közvetlenül a románoknak a hadititkot, hanem Cunningham angol ezredesnek adta át, hogy juttassa el Szegedre.
Ő továbbadta azt Pallavicini Alfonz grófnak, aki angol futárigazolvánnyal Szegeden átadta a dokumentumokat a Nemzeti Hadseregnek, illetve Troubridge angol admirálisnak. Valószínű tehát, hogy valamelyik angol katonatiszttől került a hadrend a románokhoz. Amennyiben tényleg Bethlenék adták át az angoloknak a hadrendet, tudniuk kellett, hogy előbb-utóbb az az angolokkal szövetséges románokhoz is eljut.
A korszak egyik szakírója, Somogyi Zoltán megemlít egy másik lehetséges árulót is, egy Tamássy Tibor nevű hadapródjelöltet, aki a szegedi a francia parancsnokság számára kémkedett. A román vonalakon átszökve jelentkezett Stromfeldnél, és a vezérkartól megkapta a Vörös Hadsereg hadrendjét. (14)
Fogarassy László, egy Julierrel személyesen is levelezést folytató hadtörténész szintén Tamássy Tibort (akinek valódi neve szerinte Bálint Tódor volt) teszi felelőssé. Szerinte Tamássy Lorx Viktor alezredes segítségével szerezte meg a tiszai hadsereg hadrendjét a szegedi Nemzeti Hadsereg számára. De valószínű, hogy Tamássy közvetlenül a románoknak is kémkedett. 1920. január 27-én a románok megszállta területre szökött, majd koronatanú volt Kratochwill Károly ezredes, a Székely Hadosztály parancsnoka és megszervezője és társai perében, akiket a román állam elleni bűncselekménnyel gyanúsítottak. (15)
Fontos körülmény, hogy Clemenceau 2. jegyzéke, amely rögzítette Magyarország végleges, nagyjából a trianoni határoknak megfelelő határait, 1919. június 14-étől már nyilvánosságra került (Magyarországon pl. a KMP lapja, a Vörös Újság közölte le). (16) Aki ekkoriban együttműködött a kisantanttal, hogy hozzájáruljon a magyar Vörös Hadsereg vereségéhez, és az ország nagy részének román megszállásához, annak tudnia kellett, hogy végső soron az ország kétharmadának elcsatolását segíti elő. Az ország akkori állapotát jól tükrözi, hogy az antant ennyiféle forrásból megkaphatta a magyar sereg hadrendjét.
Vitás kérdés még Julier Ferenc szerepe és felelőssége a tiszai vereségben. A marxista történetírás egyértelműen őt tartotta a vereség fő okának és a Vörös Hadsereg elárulójának, aki szándékosan vezette a pusztulásba a Vörös Hadsereget, hogy utána az antantcsapatok könnyedén megbuktathassák a proletárdiktatúrát.
Ezt elsőként Böhm Vilmos vetette fel, szerinte „a számszerűen és stratégiailag fölényes helyzetben támadó Vörös Hadsereget (…) Julier Ferenc gonosz árulása kergette vesztébe.” (17) Később ezt az elképzelést kritika nélkül átvette a legtöbb baloldali történész is. Liptai Ervin még ennél is tovább megy, Vöröskatonák, előre! című könyvében minden apróbb hibát árulók és szabotőrök számlájára ír, holott ezek sokkal inkább magyarázhatók a hadseregben uralkodó kaotikus állapotokkal.
Maga Julier kétértelműen fogalmaz emlékirataiban. Elismeri, hogy az ő számára mindegy volt, sikeres vagy sikertelen lesz-e a támadás. Bár valóban nem tett meg mindent a győzelemért (gondolok itt pl. a hadrend megtartására), nem mondhatjuk ki biztosan, hogy szándékosan vesztett volna.
Az, hogy visszautasította Haubrich, a bécsi és a szegedi ellenforradalmi erők ajánlatait, azt jelzi, hogy ragaszkodott a támadáshoz, valószínűleg reménykedett is a győzelemben. 1942-ben és 43-ban Fogarassy László levélben fordult Julierhez, hogy tisztázza azokat a pletykákat, miszerint ő árulta el a sereg hadrendjét a románoknak. Válaszában Julier azt állította, nem juttatta el a haditervet vagy a hadrendet a románoknak, ”de nem tiltotta meg a tisztjeinek, hogy azokat átadják a szegedi kormánynak.”
Sajnos Fogarassy és Julier eredeti levelei megsemmisültek: Julier halála után özvegye elégette ezeket a leveleket, majd ő maga öngyilkos lett, így nem lehetünk benne biztosak, valóban ez állt-e a levelekben. Ugyanez igaz Julier emlékiratainak teljes szövegére is. Nyomtatásban csak egy kivonat jelent meg, a teljes kézirat 1944-ben megsemmisült. (18)
A tiszai offenzíva kudarca után a tisztikart elsősorban az érdekelte, mi lesz most a tanácsrendszerrel: vajon a románok zavarják el Kun Béláékat vagy a polgárság és a Haubrich vezette mérsékelt szocialisták buktatják meg?
A tisztek a tanácsköztársaság gyors bukásában reménykedtek, mert félő volt, hogy őket teszik felelőssé a kudarcért, és valamilyen tisztogatás veszi kezdetét. (19) Július 28-án a románok Tokaj és Tiszadob között átkelnek a Tiszán, a magyar III. Hadtest csapatai ellenállás nélkül, sok helyütt fegyvereiket hátrahagyva meghátrálnak. Julier táviratban közölte a Cegléden tartózkodó Kun Bélával, hogy minden további harc értelmetlen. Majd személyesen is Ceglédre utazott, ahol Kun, Landler és a hadsereg főtisztjeinek jelenlétében elmondja, hogy katonai szempontból két választásuk van: visszavonulni Budapestre vagy ellentámadást indítani a Nagykörűnél átkelő románok ellen.
Azonban mindkét lehetőség jó eséllyel kudarccal végződne, mert a hadsereg demoralizált, teljesen harcképtelen. Ennek hamarosan belpolitikai következményei lesznek, vagyis a harctéri helyzet belpolitikai üggyé vált, amiről már nem a katonáknak, hanem a politikusoknak kell dönteni. Az előadás lényege az volt, hogy sereg nélkül a tanácsrendszer bukása a küszöbön áll. A vezérkar hosszas vita után sem tudott megegyezni, ezért úgy döntöttek, másnapra Budapesten ülést hívnak össze, hogy döntést hozzanak a további teendőkről.
Másnap a népbiztosok tanácskozásán végül úgy döntöttek, a további fegyveres ellenállás csak fölösleges vérontással járna, ezért nincs más kiút, csak a tanácskormány azonnali lemondása a mérsékelt szociáldemokrata Piedl Gyula és kormánya javára. 1919. augusztus 1-jén reggel, egy héttel a tiszai offenzíva után Kun Béla bejelentette a kormány lemondását és a Magyarországi Tanácsköztársaság végét.
Írta: Zubor Zalán
Jegyzetek:
[1] Julier, 108. o.
[2] Salamon, 172. o.
[3] Liptai, 174. o.
[4] Julier, 110. o.
[5] Julier, 109. o.
[6] Liptai, 279. o.
[7] Liptai, 282-283. o.
[8] Julier, 111. o.
[9] Julier, 111. o.
[10] A Magyar Szemle katonaírója: Julier Ferenc,In: Magyar Szemle, 1998/3. http://www.magyarszemle.hu/szamok/1998/3/a_magyar_szemle_katonairoja
[11] Boroviczény Aladár: A király és kormányzója, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1993. 32. o.
[12] Böhm Vilmos: Két forradalom tüzében, Verlag Für Kulturpolitik, München, 1923, 456. o.
[13] A Magyar Szemle katonaírója: Julier Ferenc, In: Magyar Szemle, 1998/3.
[14] Fogarassy László: A Magyarországi Tanácsköztársaság katonai összeomlása, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988, 10. o.)
[15] Magyarország uj határai a párisi békekonferencia jegyzéke szerint, in: Vörös Újság, II. Évf. 113. szám, 1919, június 20. ld. még: Havasmezői Gergely: A Vörös Ujság. Egy kommunista lap a Népköztársaságban és a Tanácsköztársaságban, 1918-1919, 8. o., http://www.filologia.hu/az-ev-szakdolgozata/a-voros-ujsag/page-8.html
[16] Böhm Vilmos: Két forradalom tüzében, Verlag Für Kulturpolitik, München, 1923, 456. o.
[17] Fogarassy, 10. o.
[18] Julier, 112. o.
[19] Julier, 112. o.
