1917-ben a hatalmat magukhoz ragadó bolsevikok egy hatalmas, etnikailag és vallásilag sokszínű birodalmat örököltek. Bár a breszt-litovszki béke következtében Oroszország elvesztette nyugati, nem orosz többségű területeit, keleti és dél-keleti területeivel együtt még mindig rendkívül sokféle népcsoportot foglalt magába.
Orosz Belső-Ázsia zömmel muszlim lakói közül sokan örömmel fogadták a cár bukását, remélve, hogy a cári elnyomás után végre visszanyerhetik függetlenségüket. A vörösök hamar felismerték az alávetett ázsiai népekben rejlő lehetőséget: rövidtávon szövetségeseket láttak bennük az erősödő fehér mozgalommal szemben.
Hosszú távon pedig Szovjet-Oroszország az elnyomott gyarmati népek megsegítőjének szerepében tetszeleghetett volna, lázadásokat szíthatott volna a nyugati hatalmak, elsősorban a Brit Birodalom ázsiai és muszlimok lakta afrikai gyarmatain.
Az első világháború kitörésekor az orosz birodalom népességének kevesebb, mint felét alkották csak az oroszok. A többséget alkotó különféle népcsoportokat alapvetően két csoportra oszthatjuk.
Az elsőbe tartoztak a birodalom nyugati és déli (kaukázusi) perifériáján élő népek: lengyelek, finnek, ukránok, grúzok, örmények stb. Ezen népcsoportok még a cári időkben is élvezhettek némi autonómiát, társadalmuk az oroszokéhoz viszonylag hasonlóan fejlődött, tartományaik viszonylag fejlett infrastruktúrával rendelkeztek.
A hivatalos bolsevik álláspont Sztálin útmutatása alapján ezeket a népeket az oroszokkal (legalábbis elvileg) egyenrangú, önálló nemzetekként kezelte.(1)
Más volt a helyzet a birodalom keleti peremvidékein, valamint a Krím-félsziget és a Kaukázus egyes részein. A cári Oroszország ázsiai hódításait nem véletlenül szokás „szárazföldi gyarmatosításnak” is nevezni.
A keleti, alapvetően nomád, félnomád, többségében muszlim vallású népcsoportok hasonló megpróbáltatásokat szenvedtek el, mint a dél-afrikai vagy az észak-amerikai őslakosok: földjeiket elvették és orosz telepesekkel kezdték benépesíteni, nyelvüket és kultúrájukat elnyomták.
A cári rendszer láthatóan megelégedett azzal, hogy a megszerezze a belső-ázsiai területeken kiaknázható erőforrásokat, a régió felfejlesztésére, az őslakosság oktatására nem fordított figyelmet.
Az itt élő társadalom emiatt még 1917-ben is archaikus, törzsi vonásokat mutatott, alig beszélhetünk nemzeti nyelvről és írásbeliségről, identitástudatról. Ehelyett a többség elsősorban nem türkménnek, kazahnak, hanem muzulmánnak vallotta magát.(2)
Ezzel szemben az 1917-ben hatalomra kerülő bolsevikok teljesen új nemzetiségi politikát hirdettek. 1917. november 17-én, egy héttel a forradalom után az új kormány kijelentette, minden Oroszországban élő nemzetet megillet az önrendelkezés, vagy akár a függetlenség is.
1918 áprilisában Sztálin akkori nemzetiségügyi népbiztos egy írásában kijelentette: ezek a régiók „autonómiát kell, hogy kapjanak, saját iskolákkal, törvényszékekkel, közigazgatással, hatalmi szervekkel, szociális, politikai és kulturális intézményekkel”.
Mindez vonatkozott a vallási szokásokra is, ezért a saria (muszlim vallásjog) egyes elemeit, amelyek nem ütköztek súlyosan a szovjet törvényekkel elismerték a hagyományosan muszlim területeken.(3) Emellett támogatták az orosz telepesek földjeinek visszaadását az őslakosoknak.(4)
A keleti nacionalista és muszlim vallási mozgalmakkal való együttműködésre számos példát találhatunk. 1917-ben Turkisztánban a szovjetek szövetséget kötöttek a Dzsadid mozgalommal, amely az oszmán Ifjútörökök mintájára egy modernizált, mégis iszlám alapokon nyugvó belső-ázsiai török nemzetállamot akart létrehozni.(5) (A szövetség alig egy évet élt meg, 1918-ban a Lenin által favorizált Taskenti Szovjet csapatai elfoglalták a mozgalom fővárosát, Kokandot és lemészárolták az ott felállított ideiglenes kormányt.)
1919 augusztusában a Kaukázusban a vörösök együtt győzték le Gyenyikin fehér csapatait egy Uzun Hadzsi nevű csecsen imám által toborzott önkéntesekkel. A győzelem után kikiáltották a független Észak-Kaukázusi Emirátust Uzun Hadzsi vezetésével.
A szufizmus egy radikális irányzatát követő emir a szovjetek szerencséjére (egy alkalommal kijelentette: „Kötelet hozok, hogy felakasszak minden mérnököt, diákot és mindenkit, aki balról jobbra ír!”) 1920 májusában meghalt, mielőtt még lázadást szervezhetett volna az új megszállók ellen. Halála előtt nem sokkal Hadzsi beleegyezett, hogy országa autonóm tartományként csatlakozzon Szovjet-Oroszországhoz.(6)
1920 júniusában Lenin, valamint a Bolsevik Párt és a Komintern vezetése úgy döntött, itt az ideje összehívni egy nagyszabású kongresszust, ahol újabb szövetségeseket szerezhetnek ügyüknek, és talán elősegíthetik a nemzeti kérdés megoldását is.
A szovjetek eddigre nagyjából megszilárdították oroszországi helyzetüket, bár Wrangel csapatai Ukrajnában, Kolcsak hívei a távol-keleten még mindig veszélyt jelentettek. A kongresszus két fővédnöke Grigorij Jevszejevics Zinovjev, az Internacionálé elnöke és Karl Bernhardovics Radek, a Komintern Végrehajtó Bizottságának tagja lett, az esemény hivatalosan az Komintern hirdette meg.
Valójában azonban Zinovjev személyesen Lenintől kapott utasítást a kongresszus összehívására és annak előkészítését is egy, a Komintern és a Párt tagjaiból összeállított Adminisztratív Bizottság végezte el. Az esemény lebonyolítására olyan szovjet politikusokat választottak, akik (több esetben származásuk okán is) ismerték a keleti kultúrákat: Anasztasz Mikojan, Nariman Narimanov vagy Said Galiev. Az ő feladatuk volt összeállítani a tárgyalandó országok és a meghívottak listáját.(7)
Zionvjev Azerbajdzsán fővárosát, Bakut választotta a kongresszus helyszínéül. Azerbajdzsán csak nemrégiben lett szovjetköztársaság, számos török, örmény, grúz és perzsa kommunistának nyújtott menedéket. Emellett földrajzilag is ideális volt, hiszen igen könnyen juthattak el ide a keleti országokból érkező delegáltak.
A vendégek érkezése előtt a várost felújították, új emlékműveket, diadalíveket emeltek. A delegáltak luxus körülmények között éltek, szabadidejükben csak nekik szervezett hangversenyekre és színdarabokra jártak. Összesen 25 millió rubelt költöttek a meghívottakra – mindeközben Azerbajdzsánban éhínség tombolt.(8)
A fényűző vendéglátás nem mindenkinek nyerte el a tetszését. Manabendra Nath Roy indiai kommunista vezető megvetően „Zinovjev cirkuszának” nevezte a kongresszust és nem volt hajlandó megjelenni.(9)
1920. szeptember elsején egy rendkívül színes társaság gyűlt össze Bakuban. Az eseményről a nyugati sajtóban elsőként tudósító H. G. Wells is kiemelte: nem mindennapi látványt nyújtott a legkülönfélébb keleti népviseletek, egyenruhák, díszfegyverek, a különféle bőrszínű emberek tömege.(10)
Az 1891 megjelent delegáltból 1273 volt valamilyen kommunista mozgalom tagja, a többiek ún. „párton kívüliek” voltak, vagyis különböző nacionalista vagy tradicionalista irányzatokat követtek. Közülük a legnagyobb küldöttséget a bolsevikokkal szövetséges Musztafa Kemal vezette török nemzeti mozgalom hívei alkották.(11)
Az összes meghívott között is a törökök voltak jelen a legnagyobb számban (235 fő), őket követték a perzsák (192 fő) és az örmények (157) – a kongresszus nyitányaként kiadott kiáltvány is e három nép dolgozóit szólította meg.(12) Rajtuk kívül képviseltette magát szinte minden jelentősebb népcsoport az egykori cári Oroszország keleti részéről: grúzok, türkmének, tádzsikok, kalmükök, csecsenek stb. Külön delegációt alkottak az oroszországi zsidók is.
A birodalmon kívüli területekről érkeztek indiaiak, kínaiak, koreaiak, arabok és kurdok. Ezen kívül megjelent 104 orosz és „tiszteletbeli vendégként” néhány nyugati meghívott: németek, lengyelek, John Reed amerikai újságíró és baloldali aktivista, valamint három magyar, köztük Kun Béla. (A fenti adatok a hivatalos jelentésből származnak, azonban nem lehetünk benne teljesen biztosak, valójában melyik országból hány képviselő volt jelen, mivel 266 résztvevő nem írta fel a részvételkor kitöltendő űrlapra a nemzetiségét, több mint 100 résztvevő pedig egyáltalán nem töltötte ki azt. Pontosabb becsléssel G. Z. Sorkin orosz történész próbálkozott.)(13)
A résztvevők hátterét megvizsgálva látszik, mennyire amatőr módon szervezték meg a kongresszust. A perzsa követség pl. szó szerint utcáról berángatott emberekből állt: a küldöttség vezetője válogatta őket össze Anzali város utcáin, és csak Bakuban mondta el nekik, melyik iráni tartományt kell majd képviselniük.
Egyes követeknek semmi közük nem volt ahhoz az országhoz, amelyet elvileg képviseltek, ilyen volt pl. az afgán kommunisták követe, aki valójában egy Bakuban dolgozó perzsa munkás volt, ráadásul Afganisztánban akkoriban nem is működött semmiféle kommunista mozgalom…
A kongresszus nyitónapján még csak protokolljellegű beszédek hangzottak el. Elsőként egy rövid nyitóbeszéd után Zinovjev szólalt fel, beszédében megemlékezett a bolsevikok oldalán harcoló azeri katonákról és beszélt a nemrég kitört szovjet-lengyel háborúról. Kijelentette, az Internacionálé feladata, hogy a kommunizmus zászlaja alatt egyesítse az ázsiai és afrikai parasztok millióit.
Egy zenekar minden hatásosabb mondat után az internacionálét játszotta (a nyitóbeszéd alatt pl. hatszor is). Másodikként Radek mondott beszédet, amelyben elsősorban a brit imperializmust ostorozta, hangsúlyozva, hogy a napóleoni háborúk óta az európaiak csak kizsákmányolják vagy és saját háborús céljaikra használják, katonaként értelmetlen halálba hajszolják a gyarmatok őslakosságát.
Harmadikként hatalmas ováció közepette megérkezett Kun Béla, majd tört oroszsággal előadott rövid szónoklatban beszélt a magyarországi tanácsköztársaságról és a fehérterrorról.
Ezután Tom Quelch a Brit Kommunista párt vezetője, majd N. Shablin, a bolgár kommunisták követe szólalt fel. Majd az amerikai kommunista vezető, John Reed tartott beszédet az olaj és a nyugati kapitalizmus kapcsolatáról, kijelentve, hogy az olyan keleti olajlelőhelyek nélkül, mint Baku az európai és amerikai rendszer halálra van ítélve.
A sort az osztrák követ, Steinhardt zárta. Feltűnő, hogy a kongresszus első napján egyetlen ázsiai követ sem kapott szót. A küldöttek joggal érezhették úgy, hogy a nyugatiak ismét a fejük felett döntenek.
Nem ez volt az utolsó hiba, amit a szervezők elkövettek. A következő napra Zinovjev újabb beszéddel készült, amelyet Sztálin és Lenin tanácsa ellenére meg is tartott. A beszédben hevesen támadta a muszlim vallási hagyományokat és a török nacionalizmust.
A muszlim világban akkoriban rendkívül népszerű Musztafa Kemalt nacionalistának, pán-iszlamistának nevezte. Kijelentette, hogy bár a közös ellenség, a brit birodalom elleni harcban támogatják a kemalistákat, szorosabb együttműködés nem képzelhető el köztük és a szovjetek között, hiszen nem támogathatnak egy nem kommunista mozgalmat.
A török küldöttséget felszólította, hogy tagadják meg a szultánt, akit Kemal ekkor még szentnek és elmozdíthatatlannak nevezett, és hozzanak létre valódi szovjet államot Törökországban. Zinovjev nyíltan vállalta: csak azért támogatják a különböző keleti demokratikus és függetlenségi mozgalmakat, mert így később könnyebben kerülhet sor ezekben az országokban is kommunista forradalomra.
Hasonló botrányt okozott Enver pasa beszéde. Enver, a I. világháború alatt működő ifjútörök kormány hadügyminisztere, az Ottomán szultán veje a háború után Oroszországba menekült és a bolsevikok szolgálatába szegődött. Látszólag leklesen támogatta Lenint és Kemal nemzeti mozgalmát, de valójában a saját visszatérését készítette elő Törökországba, szovjet segítséggel.
Amikor Enver bevonult a kongresszusra, számos küldött, köztük török marxisták is meghajlással köszöntötték. Extravagáns beszédében magát „Marokkó, Algéria, Tunézia, Tripolitánia, Egyiptom, Arábia és Hindusztán forradalmi szervezeteinek vezetőjének” nevezte, majd kijelentette, ha Törökország nem veszi fel a harcot a cári Oroszországgal és az antanttal, a bolsevikok ma sehol sem lennének.
Ez már sok volt Zinovjevnek, félbe szakította Envert és megkérte, legközelebb előre mutassa be neki a beszédét, mielőtt kiállna a pódiumra. A muszlim küldöttek felháborodtak Zinovjev tiszteletlenségén – hogy meri ez az ember elhallgattatni a kalifa rokonát? Számos követ egyszerűen kivonult a teremből és a közeli Taza Pir mecsetben tartottak saját gyűlést. Enver kevés sikerrel próbált közvetíteni a mecsetben összegyűltek és a kongresszus többi résztvevője között.(14)
A kongresszuson az érdemi eszmecsere nagy része a törökországi és a kaukázusi helyzetről szólt. A felszólalók a maradék két független kaukázusi köztársaság, Grúzia és Örményország szovjetizálása mellett foglaltak állást.
Radek és John Reed különösen hevesen támadták a nacionalista, antantbarát Dasnakcutjun („Szövetség”) párt által kormányzott Örmény Köztársaságot, amelyet az antant keleti bástyájának tekintettek, amely akadályozhatja a török nemzeti erők és szovjetek közti együttműködést.
A török delegáció meglehetősen megosztott volt. A kemalisták követei mellett jelen voltak az elűzött ifjútörök kormány tagjai, Enver Pasa és Bahaeddin Shakir, akik pár éve még a Oszmán Birodalom egységéért harcoltak, és megszervezték a birodalomban élő örmények deportálását és kiirtását, most a kommunista nemzetköziség híveinek mutatták magukat, így próbálva támogatókat szerezni a török ellenállásnak. Ennek ellenére többé-kevésbé mind egyetértettek azzal, hogy erősíteni kell a kemalisták és a bolsevikok közti együttműködést.
A török kérdéssel kapcsolatban a kongresszus Kun Béla álláspontját fogadta el: ő a török nemzeti mozgalmat olyan mozgalomként jellemezte, amely „csak idegen elnyomók ellen irányul” és „egyáltalán nem fogja elhozni a török munkások és parasztok emancipációját”. Így csak minimális együttműködés lehetséges köztük és a bolsevikok között.
Mivel Szovjet-Oroszországnak azonnali érdeke volt a törökországi és kaukázusi helyzet rendezése, emellett a kisebb horderejű kérdésekre alig jutott idő.
A kongresszuson nem szólaltak fel a különféle zsidó szervezetek, a Poale Zion (Cion Munkásai, oroszországi marxista-cionista szervezet, amely egy kommunista berendezkedésű zsidó államot akart létrehozni Palesztina területén), a kommunista párt zsidó platformja és a kaukázusi „hegyi zsidók” képviselői csupán egy-egy írásos nyilatkozatot juttathattak el a résztvevőknek. Emellett hiába küldtek képviselőket az Oroszországon kívüli ázsiai népek (kínaiak, koreaiak, indiaiak), az ő helyzetük tárgyalására egyáltalán nem maradt idő.
A legfontosabb kérdések tárgyalására a kongresszus utolsó, hetedik napján került sor. Elsőként megszavazták egy, a Kominternen égisze alatt működő „Propaganda és Műveleti Tanács” létrehozását.
A 47 tagú tanács a keleti népek körében kellett, hogy propagandát folytasson, pamfleteket, röpiratokat terjesszem és egyetemi előadásokat szervezzen. A Tanács központja Baku, fő orgánuma az ekkor alapított Narody Vostoka (Kelet Népei) című, három nyelven megjelenő újság lett.
Keményebb dió volt a női egyenjogúság kérdése. Anna Shabanova, a híres orosz nőjogi aktivista felszólalásában kritizálta a muszlim társadalmak férfiközpontúságát, a csador kötelező viselését és a poligámiát. Egy hat pontból álló programot vázolt fel a muzulmán nők helyzetének rendezésére: teljes egyenjogúságot követelt a nőknek az oktatás, munka és a politikai jogok terén, nagyobb szerepet követelt a nőknek az államigazgatásban és javasolta a többnejűség betiltását.
Szerinte a marxizmus elveivel összeegyeztethetetlen a nők elnyomása, és csak a nemek egyenjogúsága mellett jöhet létre valódi kommunista társadalom. Mindez elfogadhatatlan volt a szovjetek tradicionalista (leendő) szövetségeseinek.
A kongresszus alapvető ellentmondása volt, hogy bár a szovjetek a keleti népek függetlenségi mozgalmainak támogatóiként akartak feltűnni, rendkívül tartózkodónak bizonyultak minden nem marxista alapokon nyugvó mozgalommal szemben.
Különösen szembeötlő ez Grúzia és Örményország esetében. Hiába vívta ki függetlenségét mindkét ország, a kongresszuson kiderült, a bolsevikoknak ez nem elég. Nyilvánvaló volt, hogy a kongresszus célja nem a függetlenségi mozgalmak támogatása, hanem a forradalom exportálása.
A Keleti Népek Első Kongresszusa nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A bolsevikoknak rá kellett jönniük, hogy a forradalom exportálása nem olyan könnyű, mint ahogy addig gondolták. Lenin, bár nyilvánosan megdicsérte Zinovjevet, valójában csalódott volt.
A kongresszus alapján azt a következtetést vonta le, hogy a nacionalizmust nem lehet „vörösre festeni”.(15) Bár az utolsó ülésen kihirdették, hogy legfeljebb egy év múlva ismét megtartják a kongresszust, erre soha nem került sor. A kongresszus egyedüli kézzelfogható eredménye a szovjetek és a kemalisták stratégiai szövetségének megerősítése és kaukázusi kérdés lezárása volt, amely végül Örményország és Grúzia bekebelezésével ért véget. Vagyis ironikus módon az elvileg függetlenségi mozgalmak támogatására létre hívott kongresszus független országok eltűnéséhez járult hozzá.
Ami a cári Oroszország többi nemzetiségét illeti, a polgárháború és az új orosz állam stabilizálódása után a bolsevikok nem váltották be az önrendelkezéssel kapcsolatos ígéreteiket, és a keleti területeken ugyanazt a centralizáló politikát folytatták, amelyet a birodalmuk többi részén. Lenin halála és Sztálin hatalomra kerülése után pedig talán még a cári időszakénál is keményebb elnyomás kezdődött.
Jegyzetek:
(1) Stalin, J. V.: Marxism and the National Question, 1913, In: Marxists Internet Archive, http://www.marxists.org/reference/archive/stalin/works/1913/03.htm
(2) Riddell, John: The Russian Revolution and national freedom, In: Links: International Journal of Socialist Renewal, http://links.org.au/node/208
(3) Crouch, Dave: The Bolsheviks and Islam, In: International Socialism, Issue: 110, 2006, április 6.
(4) Riddell
(5) Crouch
(6) Rodison, Maxime, Price, Richard: Sultan Galiev – a forgotten precursor Socialism and the National Question, In: Europe Solidaire sans Frontieres, http://www.europe-solidaire.org/spip.php?article3638
(7) Congrés des Peuples de l’Orient, Bakou, September 1920, In: Central Asian Survey, 2/2, 1983.
(8) Derogy, Jacques: Resistance and Revenge, Transaction Publishers, New Brunswick, 1986. 177. o.
(9) Prasenjit Duara: Decolonization: perspectives from now and then, Routledge, London, 2004. 194. o.
(10) Steven White: Communism in the East: The Baku Congress, 1920, Vol. 33, No. 3, 1974.
(11) Revolt Planned at Baku: Communist Congress Swore Adherence to Program Dictated by Russians, In: The New York Times, 1920. október 18.
(12) http://www.marxists.org/history/international/comintern/baku/call.htm A kongresszus jegyzőkönyve
(13) Congrés des Peuples de l’Orient, Bakou, September 1920, In: Central Asian Survey, 2/2, 1983.
(14) Derogy, 178
(15) Duara, 194. o.
Zubor Zalán
