Az emberi állatkertekről
„Örömmel jelentem, hogy a „Mögé Nézünk” sorozat folytatódik Pál Bálint jóvoltából. Az első rész sikere után itt a második. Látszólag egy afrikai fiatal férfi egy csimpánzzal. Bizonyára valahol Afrikában. Pedig nem. Nézzünk mögé kicsit és feltárul egy bizarr történet” – Jtom
Ezen a bizarrnak ható, 1906-ban készült felvételen, egy Ota Benga nevű fiatal felnőtt pigmeus szerepel, amint a bronxi állatkert majomházának egyik ketrecében egy csimpánzt szorongat. Miért és hogyan került egy afrikai pigmeus kiállításra a New York-i tömegek elé, és mi lett végül a sorsa? Ezekre a kérdésekre keresem a választ blogunk ‘Mögé nézünk’ sorozatának második részében.
1903-ban az Amerikai Egyesült Államok a Louisiana-terület megvásárlásának századik évfordulóját ünnepelte. Az ünneplést volt hivatott szolgálni a volt „territory” ikonikus városában megrendezésre kerülő St. Louis-i Világkiállítás. Ennek a világkiállításnak a rendezői döntöttek úgy, hogy „megadják a lehetőségét annak, hogy afrikai bennszülöttek is részt vegyenek“ a nagyszabású rendezvényükön. Egy Samuel Phillips Verner nevű amerikai kapta feladatául, hogy a nevében szabad, de gyakorlatilag belga uralom alatt álló Kongó Szabadállam területéről, bennszülötteket toborozzon. Verner egy Afrikát megjárt tudós volt, több tanulmányt írt a különböző afrikai törzsi kultúrákról, ugyanakkor súlyos mentális problémákkal küzdött,
„egy időben például Habsburg császárnak hitte magát.”
Verner a belga király jóváhagyásával, fegyverekkel megrakodva, 1902-ben érte el Kongó partját.
Egy Kongóban készült felvétel a fiatal Ota Bengáról. A fogak élesre faragásának vagy pattintásának praktikája népszerű volt a fiatalok körében
Még mindig tisztázatlan, hogy Verner hogyan fogta el Otát. A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy Bassongóban, a csempészet és a rabszolgaság kongói központjában vásárolta őt egy rabszolgavásáron. Betegsége miatt Verner beszámolói megbízhatatlanok, valamint gyakran változtatta is azokat. Verner rávette Otát és más bennszülötteket, hogy tartsanak vele a tengerentúlra. 1904 júniusában meg is érkeztek St. Louisba, ahol a világkiállítás már elkezdődött. Az afrikai pigmeusok hamar a figyelem középpontjába kerültek. Barátságos magatartása miatt az amerikai közönség különösen szerette Otát, akiről a sajtó is cikkezni kezdett. Az otthoni hagyományának megfelelően élesre csiszolt fogaival gyakran pózolt a közönségnek „Az Örökös Vademberek Világa“ feliratú ketrecében.
Ota Benga ekkor 21 éves lehetett, születését 1883-ra becsülik. Addigi rövid élete során sok borzalmat kényszerült átélni. Tudjuk, hogy törzsének nagy részét, köztük a feleségét és két gyermekét a Force Publique – a túlkapásairól ismert Kongóban működő belga csendőrség kivégezte. Ő maga csak annak köszönhette a túlélését, hogy a történtek idején vadászni volt. Ezután rabszolgasorba került, amiből aztán Samuel Phillips Verner vásárolta ki. Sajnos nem tudjuk, hogy ő maga mit gondolt és mit érzett ezekben az időkben vagy Amerikába érkezésekor, mivel írásos feljegyzés nem maradt utána.
A St. Louis-i Világkiállítás lezárta után egy rövid időre visszatért Vernerrel Kongóba, ahol a baráti Batwa törzs mellett töltött egy kis időt. Itt vette el második feleségét, aki nem sokkal azt követően kígyómarásban meghalt. Mivel a Batwa törzsbe nem tudott teljesen beilleszkedni, úgy döntött, hogy a hazafelé igyekvő Vernerrel együtt visszatér az Egyesült Államokba.
Mivel Verner kifogyott a pénzből, Otát a New York-i American Museum of Natural History gondozására bízta. Ota kezdetben élvezte az ottlétet, de hamar gyötörni kezdte a honvágy és az általános megaláztatás egyre emésztőbb érzése. Otának ugyanis üvegketrec mögött kellett eljátszania a vadembert:
„egy játékbabát kellett etetnie a hamis tábortűzön sült műhússal”
a múzeum nyomasztó csöndje mellett. Az egyre elkeseredettebb Ota kezdte szándékosan felbőszíteni a múzeum vezetését, ami abban csúcsosodott ki, hogy megkísérelt székkel megdobni egy női vendéget. Verner elvitte a múzeumból Otát és jobb lehetőség híján a bronxi állatkertben talált neki új otthont.
Ota Benga és más pigmeusok a St. Louis-i Világkiállításon, 1904-ben
William T. Hornadaynak, a Bronx Zoo igazgatójának egy akkoriban újnak ható ötlete volt: az állatkertet úgy rendezte be, hogy azok tükrözzék az állatok természetes élőhelyét, az elterjedt szűk és rácsos ketrecek helyett. Hornaday elmondása szerint Ota Benga az állatkert alkalmazásában állt, bár egyszer sem fizettek neki. Kezdetben segédkezett a gondozóknak, sok időt töltött a majomházban. Az állatkert kapott az alkalmon és az idő múlásával fokozatosan rávették, hogy a közönségnek pózoljon: először íjat adtak a kezébe, hogy vadászatot imitáljon, majd a csimpánzzal kellett játszania – ami Hornaday elgondolása szerint természetes állapotuk bemutatása volt. Ota Bengát tehát fokozatosan kiállított állattá silányították, végül felkerült ketrecére a tábla:
„Kiállítva szeptemberben minden délután.“
Igy került tehát Ota Benga a majomházba, és hozzá a fényképen látható Dohong nevű csimpánz is.
„A busman megosztja ketrecét egy csimpánzzal. Sokan kinevetik, de van, akinek nem tetszik.”
Mivel Hornaday szerint
„a pigmeusok egy alfaj voltak, akik közelebb álltak az állathoz, mint az emberhez,”
erkölcsi aggályok nélkül tarthatta ketrecben Otát. Ota Benga újra felkapott lett a New York-i sajtóban, ahol megjelentek az első rosszalló vélemények is.
A korabeli sajtóban sokat foglalkoztak a ketrecben élő Ota Bengával: „Baptista lelkészek jogi útra terelték a pigmeus kiszabadítását”, „Jogi harc a pigmeusért” és „Az afrikai pigmeus sorsa még mindig bizonytalan.”
Miután a helyi fekete klérus nyomására kiengedték őt ketrecéből, az állatkertben szabadon járhatott. A létesítmény ekkoriban napi 40 000 látogatót vonzott. A szabadon bóklászó Otát pedig rendszeresen egy nevető és gúnyolódó tömeg követte. Ota nem beszélt angolul, így nem tudta kifejezni frusztráltságát, a feszültség pedig egyre csak gyűlt benne. Végül egy dührohamában több látogatót is megsebesített, és késsel fenyegetett meg egy állatkerti gondozót.
Kezelhetetlensége miatt „kirúgták“ a bronxi állatkertből. A védelmében fellépő fekete klérus egyik tagja vette gondozásába, aki Virginiába vitte őt, ahol a pap családjával élhetett, továbbá angolul taníttatta és iskoláztatta őt. Ott egy dohánygyárban kezdett dolgozni, ahol ámulatot keltett a rúdmászó képessége, miközben a többi munkásnak létra kellett a rudakra aggatott dohánylevelek eléréséhez. A helyieknek és a munkásoknak gyakran mesélte el élettörténetét sörért és ételért cserébe, miközben már a hazatérését tervezte. A hazatérése végül az első világháború kitörése miatt végleg meghiúsult, amikor minden Kongóba tartó hajóközlekedést felfüggesztettek. Emiatt Ota Benga annyira kétségbeesett, hogy 1916 márciusában, 32 éves korában egy lopott pisztollyal szíven lőtte magát. A tragikus véghez nyilvánvalóan hozzájárult az egész életében elszenvedett traumák és megaláztatások tömkelege, majd a kitörésre való képtelenség gondolata.
Ota Benga sírfelirata: „Ember vagyok. Ember vagyok.”
Emberi állatkertek máshol
De nem csak az Újvilágban voltak ilyen jellegű kiállítások. Európában egészen a felfoghatatlanul közeli 1958-ig voltak hasonló „emberkertek”. Az 1800-as évek végétől, a szociáldarwinizmus térhódításával (ami a klasszikus darwinizmus kiterjesztése a társadalomra) egyidőben jelentek meg az ilyetén fajta látnivalók. Az 1889-es Párizsi Világkiállításon csaknem négyszáz gyarmati területekről áthajózott bennszülöttet mutogattak a nagyérdeműnek, természetesen eredeti környezetükben és nagyon gyakran fél- vagy egészen meztelenül. Köztük a selknamokat, akiket a dél-amerikai Tűzföld térségéből 50 év alatt teljesen kiirtottak.
A Német Birodalom fővárosában Berlinben is voltak hasonló programok. A Kolonial Völkerschau (Gyarmati Népek Kiállítása) egy utazó kiállítás keretében, eljutott Stuttgartba is, ennek plakátja itt látható:
Érdekességként említhető, hogy Hitler a harmincas években betiltotta ezek működését és kiutasította a bennszülötteket a náci Németországból (megjegyzem ezzel jártak a legjobban szerintem a későbbiekre nézve – Jtom).
Szinte hihetetlen, de a második világháború után 13 évvel Belgiumban készült az alábbi fotó egy távoli népek kiállításán, melyben a kerítés mögötti fekete gyereket úgy etetik, mint az állatokat szokás az állatkertben.
