Bevezetés
A múlt és a művészetek iránt érdeklődők körében Angliában, Franciaországban és a német államokban már a 17. századtól szokás volt Itáliában tanulmányutat tenni. A 18. században és a 19. század elején ez a szokás még jobban elterjedt, ekkor már egyre többen utaztak önmagáért az utazásért, hogy világot lássanak.(1)
Magyarországon a 18. század végéig nagyon ritka volt az önmagáért való utazás, általában határozott céllal keltek útra az emberek: zarándoklat vagy egyetemi tanulmányok szerepeltek a célok között, vagy a császári hadsereg katonáiként mozdultak ki szülőföldjükről.
A Széchényi-család esetében tudni lehet, hogy Széchényi Ferenc is járt Itáliában, ráadásul a nápolyi udvarban is, ahol Széchenyi István sokat időzött később. Mivel a fiatalabb Széchenyi már a napóleoni háborúk után járt Itáliában, számára már nehezebb volt magánemberként benyomásokat szerezni, a Szent Szövetség ellenőrzése miatt, amely a félsziget szinte minden államalakulatát gyanús, forradalmi propagandától fertőzött területnek tekintette.
Széchenyi István élete során összesen ötször utazott Itálián belül, változatos jelleggel és céllal, különböző államokhoz tartozó régiókban. Első és utolsó látogatása között több mint tíz év telt el, amely alatt személyisége sokat változott és ennek köszönhetően szemlélete is érettebb, árnyaltabb lett.
Térben és időben is szerteágazó tapasztalatokat nyert tehát a gróf a félszigetről. A tapasztalatok, amelyeket egy külföldi katona, utazó vagy diplomata szerezhetett Itáliában, a félsziget politikai töredezettsége miatt azonban csak részbenyomások lehettek. A 19. század elején a napóleoni háborúk utórezgései határozták meg Itália történetét, ide sorolom a Napóleon (Bonaparte) visszatérése után kitört háborúkat és a carbonaro-k mozgalmait is, amelyek célja Itália politikai egyesítése volt.
Katonaként és diplomataként Itáliában
Széchenyi István legelső itáliai útjáról a Naplóban még keveset olvashatunk, mivel 1814 májusában kezdődött el, a Naplót pedig 1814 júliusától vezette.(2)
Májusban és júniusban Alfred Windischgrätz herceg kísérőjeként tartózkodott Torinóban. November 30-án Nápolyba utazott, ahonnan Klemens von Metternich megbízásából jelentéseket küldött Joachim Murat nápolyi királyról Bécs számára. A megbízás elfogadását az is motiválta, hogy eltávolodjon hazulról, mert feledni akarta szerelmét, Caroline-t, aki bátyja felesége volt.
„Több napon át készülődtem az utazásra, mely sebeimnek gyógyítására, korábbi kedvem visszaadására, jaj, Istenem, lelkiismeretem csillapítására lett volna hivatott” – mint írta.(3) Metternich november 29-én igazította el megbízásával kapcsolatban.
A Szent Szövetség vezetői arra gyanakodtak, hogy Murat, aki Napóleonnak köszönhette trónját és ráadásul a sógora volt, csak látszólag hajlandó együttműködni a Szent Szövetséggel. Jól tudták, hogy menedéket nyújt az északi területeken üldözött carbonaroknak. Később, 1815 tavaszán, abban a pillanatban átpártolt Napóleonhoz, amint az visszatért elbai száműzetéséből.
Természetesen nem volt titok a nápolyi rendőrség előtt sem, hogy a királyi udvarban feltűnő ifjú gróf, az osztrák császár alattvalója, akit a társasági életben „principe d’Ungheria” néven ismertek, jelentéseket küld Bécsbe. Figyelték a levelezését, ami hamarosan Széchenyi számára is világossá vált.
Ekkor úgy döntött, hogy megtréfálja a nápolyiakat és szándékosan a rendőrség kezére játszott egy levelet, amelyben csupa elismerő kijelentést tett a nápolyi királyról, hozzátéve, hogy addig sajnálatos módon félreismerte a királyt és az udvart és elhamarkodottan ítélte meg. Méltatta Murat hadvezéri képességeit és szövetségi hűségét.
A cselt sikeresnek lehet elkönyvelni, hiszen Metternich másik kémjével, Inkey Ferenccel ellentétben, Széchenyit nem utasította ki a rendőrség a Nápolyi Királyságból.(4) A korábban írt, valószínűleg őszintébb levelekből és a Naplóból azonban az derül ki, hogy Széchenyinek lesújtó véleménye volt mind a királyról, mind udvaráról.
A nápolyi udvarban a gróf ugyanazt a sok bállal és mulatsággal járó aranyifjú életet élte meg, amit már megtapasztalt a Bécsi Kongresszuson, csakhogy annál sokkal kisszerűbb és provinciálisabb változatban, ezért csak a társasági élet szereplői hívták fel magukra a figyelmét, például a híres Maria Walewska grófné (Napóleon egykori kedvese), de leginkább maga a király, akinek ostobasága fölött nem bírt napirendre térni. „Mikor a nápolyi király francia négyest táncol, olybá tűnik fel, mint egy idomított oroszlán, mely szolgálni tud és korlátokat átugrani” – olvashatjuk a Naplóba írt 1815. február 8-ai bejegyzésében.(5)
A királynéról, Napóleon húgáról, már jobb véleménnyel volt, akár bele is tudott volna szeretni, saját vallomása szerint. Már a házaspárról alkotott első benyomása is férjénél kedvezőbb színben tüntette fel az asszonyt. Az első benyomást 1814. december 12-én jegyezte fel: „A király egészen úgy fest, mint valami kalandor, és az is. Neje szeretetre méltó, elegáns asszony.”(6) A hölgy a Széchenyi számára emlékezetes Caroline nevet viselte.
1815 elején olyan találkozásban volt része az aranyifjúnak, amely fellelkesítette a tudomány iránt. Meglátogatta William Gell angol archeológust, akinek személyisége és munkája is lebilincselte. Együtt látogattak el Pompejibe, ahova Széchenyi többször is visszatért. Pillanatnyi fellángolásában elhatározta, hogy további életét a tudománynak szenteli.(7) Utólag tudjuk, hogy a tudományon kívül még mennyi más területnek is jutott hely életművében.
Nápolyi időzése közben, 1815 januárjában, Széchenyi meglátogatta a nápolyi San Gennaro katakombarendszert. Bár bevallotta, hogy a történelem nem érdekelte, a történelmi hely katartikus hatást tett rá, mert szembesítette a halál gondolatával.
Ugyanakkor a helyszínen tanúsított magatartása nem tükrözte ezt a megrendültséget, sőt a kegyelettel sem feltétlenül fért össze. Felvett és letett különböző csontdarabokat és tüzetesen megtapogatta őket, ami miatt az idős vezető méltatlankodni látszott, de szóval nem rótta meg. A katarzis minden bizonnyal utólag jelentkezett, mert a halállal szembesülés a halottak földalatti birodalmában annyira felzaklatta, hogy a katakombákból kilépve szinte rohant az élő város forgatagába és a két élmény egymással kölcsönhatásba lépve hozta létre benne a katarzist.
A Naplóban borzongató, de szándékosan a borzongásért keresett kalandként emlékezett meg az esetről: „E föld alatti folyosók csendje, az eleven világtól való elrekesztettsége azt a tökéletes borzalmat leheli, amelyre vágyunk.”(8) Ugyanakkor reflektált arra is, ahogyan az emlékezet tartalommal tud megtölteni látszólag érdektelen helyeket.
„Szerencsétlenségemre a régiség iránt semmi különösebb tiszteletem, például a Szent Márk-templom Velencében egyáltalán nem lelkesít fel. … De hát micsodák a katakombák, ezek az oly híres folyosók? Egy nyomorúságos pince, melynek két emelete van… telistele a legiszonyúbb tetemekkel és csontvázakkal – ez az egész. Ehhez járul azonban a keresztények története, akik ide ama római üldözések elől menekültek és rejtőztek el.”(9)
A következő hónapban elzarándokolt Vergilius sírjához és a Grotta del Cane-hoz is Nápoly közelében. A februári naplóbejegyzések kedélyállapotának romlásáról tanúskodnak. A következő – február 17-én kelt – bejegyzés jól érzékelteti a romantika korszellemét, amely éppúgy magában foglalta a halálvágyat, mint az iróniát és az öniróniát is: „a töltött pisztolyért nyúltam, de a gyilkos szerszám helyett a nápolyi pénzügyminiszter ebédre szóló meghívását találtam. Neked köszönöm, nagyszerű francia szakács, hogy életemet legalábbis néhány napra meghosszabbítottad!”(10)
Márciusban Murat nyíltan visszapártolt Napóleonhoz, szabadságra és egyesülésre szólította fel az olasz népet, és megtámadta az egyházi államot. Széchenyinek távoznia kellett Nápolyból, ahová május 22-én a megszálló győztes sereg tagjaként tér majd vissza.
Milánóban bevonult ezredéhez és Friedrich Bianchi vezetése alatt vett részt a Szent Szövetség Napóleon-ellenes háborújában, mint századparancsnok. Május első felében Anconánál olyan ütközetre került sor, amely megpecsételte Murat sorsát. Széchenyi látszólag lelkesen harcolt, életét többször is közelharcban kockáztatta.
Május 2-án a tolentinói ütközetben meg is sebesült. Közben azonban szüleinek arról írt leveleiben, hogy undorodik a háborútól. A naplójegyzetek tanúsága szerint a hadjárat kifejezetten unalmas és eseménytelen volt számára. Az olasz katonákat gyávának látta.
Starhemberg gróf,(11) Széchenyi közvetlen parancsnoka, május végén Nápolyban bizonyítványt állított ki hősies helytállásáról. A fiatal és ambiciózus katona csalódására ennek mégsem lett semmiféle rendjel az eredménye.
A Sas rövid röptén átívelt egy új szerelmi viszony története Széchenyi életében, de ez sohasem lett olyan jelentős, mint a Caroline-hoz fűződő kötelék. 1815 februárjában kezdődött és a szerelem tárgya Hortense Avalos, egy nápolyi nemes felesége, volt.
Júniusban Széchenyi el is hagyta Nápolyt, hogy ne kompromittálja a férjes asszonyt, ugyanakkor terhes is volt már számára a hölgy feltételezett szerelme, „többé nem akartam hát kínozni, hiszen mégis nagyon kedves vagyok neki, anélkül, hogy én egy cseppet is szeretném”- mint írta róla.(12) Hamarosan visszatért a városba és találkozott a házaspárral. A férj udvariatlansága annyira felbosszantotta, hogy kihívta párbajra. A férj azonban annyira elterelte a beszélgetést a tárgyról, hogy az eset bajvívás helyett kibéküléssel végződött.
- Herbert von Einem: Nachwort. In Johann Wolfgang Goethe: Italienische Reise. München, C. H. Beck, 2007.
- A Napló részleteinek 2002-es kiadását használtam. Széchenyi István: Napló. Szerk.: Oltványi Ambrus. Bp., Osiris, 2002, (Millenniumi Magyar Történelem – Források)
- Széchenyi István: Napló. Szerk.: Oltványi Ambrus. Bp., Osiris, 2002, (Millenniumi Magyar Történelem – Források) p. 16.
- Takács Mariánna: Hogyan látta gr. Széchenyi István Olaszországot. Bp., Officina, 1940.
- Széchenyi István p. 21.
- Széchenyi István p. 17.
- Oplatka András: Széchenyi István. Bp., Osiris, 2005.
- Széchenyi István p. 18.
- Széchenyi István p. 19.
- Széchenyi István p. 22.
- A dolgozatban csak azok a személyek szerepelnek első előforduláskor is utónév nélkül, akiknek csak a vezetékneve derült ki az elérhető forrásokból és szakirodalomból.
- Széchenyi István p. 26.
Képek forrásai:
Írta: Kelemen Ági
