Magánemberként Itáliában
Az 1817-es észak-itáliai utat egy újabb szerelem motiválta. Széchenyi gyakorlatilag Gróf Saurau Zénóné Hunyady Gabriella után ment Veronába, forma szerint ezredéhez vonult be Milánóba. Utólag élete „legostobább csínjának”(13) értékelte naplójában, hogy követte a szép grófnét. Mégis találunk még utalásokat később is a grófnéra, például júniusban Széchenyi kocsiján utazott Milánóból Genovába.
A következő évben Széchenyi tanulmányutat tett a félszigeten, július közepétől augusztus közepéig műemlékeket tanulmányozott. Megnézte Padovát, Ferrarát, Firenzét és Rómát. Meglátogatta Assisit, Arezzót, Perugiát és Ternit is. A műemlékek mellett továbbra is érdeklődött a természeti szépségek iránt, ezért felkereste a Cornagli-barlangot, de csalódott az isztriai tájban.
Az 1818-as tanulmányút során sok kritikus hangvételű naplóbejegyzés született. Padova városát például unalmasnak és szomorúnak festette le, az egyetlen érdekes tapasztalata egy katonaszökevény kivégzése volt. A borzalmas látványt gyorsan ellensúlyozta a Szent Antal-templom megnézésével.
Padovának még a Corsója is unalmas volt Széchenyi számára, ráadásul ott találkozott Fack őrnaggyal, egy ismerősével a hadseregből, akit egyáltalán nem kedvelt, mégis kénytelen volt meghívni magához és megmutatni neki impozáns kocsi-és fegyvergyűjteményét.
Arquai látogatása kapcsán irodalmi ízléséről is tájékozódhatunk a naplóból. Annak ellenére nézte meg Francesco Petrarca sírját, hogy költőként nem szerette.
„Nem ismerek még egy költőt, aki engem ennyit untatott volna. Bizonyosan nem azért, mert ízetlen, hanem talán azért, mert nem értem.”(14)
Ezután hosszan élcelődött Petrarca Laurához fűződő szerelmén. Petrarcával ellentétben Torquato Tassot nagyon kedvelte, kedvenc költőjének tartotta.
Tasso tömlöcét is felkereste Ferrarában. Tasso volt az egyik motiváció Széchenyi számára, hogy megtanuljon olaszul. Olasz magántanárokat fogadott, hogy segítsenek neki feldolgozni a Megszabadított Jeruzsálemet.
A Napló egy mulatságos epizódjában elmeséli, hogy az egyik derék iskolamester elcsodálkozott a kérésén és bevallotta, hogy ő maga még életében nem ütötte fel azt a művet.
Mielőtt Széchenyi augusztus 18-án Anconában hajóra szállt volna Gróf Lützow konstantinápolyi internunciussal és ezzel kezdetét vette volna a híres „keleti út”, amelyre itt nem térünk ki, augusztus elején Firenzét és Rómát is érintette.
Niccolò Paganinit hallotta élőben játszani, de ez nem lelkesítette fel különösen, mivel nem állt közel a zenei ízléséhez, amely az egyszerű és kellemes muzsikát szerette. „Játékát megcsodáltam, szépnek azonban nem találhattam” – szögezte le.(15)
A keleti utazás után is Itáliába tért vissza, 1819. március 19-én Máltán kötött ki, ahol hetekre vesztegzárban rekedt egy járvány miatt. Az egészségügyi vesztegzár lelassította és vontatottá tette a tervezett szicíliai körutat.
Palermo és Nápoly után Rómába ment, ahonnan Firenzén keresztül tért haza szüleihez. A Murat bukása után Nápoly trónjára ültetett IV. Ferdinánd királytól sem volt elragadtatva. Leírt naplójában egy szórakoztató esetet, amelynek tanúja volt. A királyi udvarban a törökök egykori hatalmáról volt szó, amihez Ferdinánd a következőt fűzte hozzá: „<Nem csoda>, jegyezte meg a király, <minthogy Megváltónk születése előtt az emberek mind törökök voltak!>”(16)
Az 1819 tavaszán tett szicíliai úton írt naplójegyzetek arról tanúskodnak, hogy Széchenyit intenzíven foglalkoztatta Isten és a vallás kérdése. Miután megcsodálta az Etnát, elment gyónni egy helyi paphoz, aki előtt sírt a bűnbánat miatt, mivel a korábbi hónapokban elhanyagolta a vallásgyakorlatot.
A pap csak álmélkodott ezen és fecsegett, majd rutinosan néhány talléros bírságot rótt ki rá (miséhez való hozzájárulásként), öt Ave Mariát és öt Miatyánkot. Ezt követően meg is áldozott a gróf.
A lelki megrendülést okozó élmény után a természettel gyűlt meg utazónk baja, ugyanis elment a tengerhez fürödni. De mivel nem tudott igazán jól úszni, egy nagy hullám a sziklához csapta. Az inasa és egy szicíliai idegenvezető is a tengerbe esett, akik a gróf segítségére siettek éppen.
Széchenyi már-már azt gondolta, hogy a halállal néz farkasszemet és megnyugvással töltötte el a tudat, hogy fél órával előtte gyónt és áldozott, amikor meglátott egy közeledő hajót és feltalálva magát megmentette saját és segítői életét. Kiúszott a nyílt tengerre és megvárta, hogy a hajó felvegye fedélzetére, majd az inast és az idegenvezetőt is felvétette.
Május 6-án Palermóba érkezett, ahonnan a Lipari-szigetek és Stromboli érintésével akart visszatérni Nápolyba, de másként alakultak a körülmények.
A Szicíliai királyságban és minden hozzá tartozó szigeten hat hetes vesztegzár volt, így kénytelen volt Palermóból egyenesen Nápolyba menni.
Már a nápolyi kikötőbe érkezésekor öt órát kellett várakoznia egy narancsot szállító hajó fedélzetén, amelyen utazott. Csak ezután engedélyezték a partraszállást.
Talán zaklatott lelki állapota is szerepet játszhatott abban, hogy a korábban gyönyörűnek tartott Nápolyi-öböl sem nyerte el most tetszését. „A Sant Angelo-hegyén és a Vezúvon kívül – melyek tájképünkön a szcenáriumtól jobbra helyezkednek el – egyetlen arányos magasságú hegy sem tölti ki a kép hátterét. A tengerkaréj kellős közepén, messziről nézve, mély lapály terül, mely az egész öböl harmóniáját tönkreteszi, és vitathatatlanul a legnagyobb és egyetlen hiba, melyet az ember Nápoly környékére joggal rábizonyíthat… Nápolyt magából Nápolyból kell néznünk, hogy a világ párját ritkító helyének ismerjük el”- fogalmazta meg kritikáját.(17)
Abban, ahogy a szemlélő érzelmei befolyásolják a táj szemléletét és az elvárásban, hogy valamiféle összefüggésnek kell lennie a lelkiállapot és a táj között, a romantika korának utazóját ismerhetjük fel megint, és Byron rajongóját. (Egy másik, a romantikához is kötődő utazó is sokat foglalkozott a nápolyi panorámával, aki Széchenyi előtt két évtizeddel járt ott, Goethe.) Ráadásul még képzőművészeti normát is felállít a tájjal szemben, hiszen első sorban a kompozícióval elégedetlen a Nápolyi-öböl panorámájával kapcsolatban.
Az 1819-es nehézkes hazatérés története megmutatta a fiatal Széchenyi temperamentumát, amiről kicsit önironikusan is írt naplójában. A nápolyi vámtisztekkel annyira indulatosan beszélt, hogy inkább továbbengedték, csak málháit foglalták le. Ekkorra már nyolc hónapja nem kapott semmiféle hírt szüleiről és most Nápolyban Széchényi Ferenc levele várta, amely arról számolt be, hogy az apa közeledni érzi halálát és minél hamarabb látni kívánja fiát.
Széchenyi természetesen azonnal haza akart indulni, de a vesztegzár ezt is megnehezítette, ugyanis nagyon nehéz volt postalovakhoz jutni. Végül elvállalt egy császári megbízást, hogy eljuthasson Bécsbe. „Hogy négy nyomorult postalovat szerezzek, egy szomorú gyalogos hadnagy oldalán, a császár őfelsége 90 ezer ezüst tallérját kellett Nápolyig kísérnem” – írja,(18) majd megállapítja, hogy a császár pénze a legelső hozzáértő bankár egyetlen tollvonására éppen ilyen jól eljutott volna rendeltetési helyére. A Nápolyból Rómába tartó útját élete legkellemetlenebb útjának írta le, annyira sok kellemetlenség érte a császári küldemény kísérése közben.
Széchenyi ebben az ideges állapotban találkozott Rómában az érzékeny lelkű Ferenczy Istvánnal, akit mélyen megbántott. Antonio Canova, akinek műhelyét meglátogatta a gróf (mert kedvenc szobrásza volt), figyelmébe ajánlotta a fiatal Ferenczy hihetetlen műveltségét és tájékozottságát a római múzeumok világában, mire Széchenyi felkérte, hogy kísérje őt el múzeumlátogatásaira. Ferenczy természetesen csatlakozott hozzá és majdnem két hétig kísérgette, és ezalatt a grófot gőgösnek ismerte meg.
Visszaemlékezése szerint „Bucsúzáskor a gróf így szólott: köszönöm fáradságát, majd megszolgálom, ha majd haza jön. De oly hideg ábrázattal, komor szemöldökkel mondta ezt, hogy inkább félek tőle, mint valaha valami jót várjak tőle. … A művészségnek nem lehet és nem lesz igaz mecenasa egy gőgös és fösvény. Ő pedig erántam ilyennek mutatta magát, míg vele jártam a múzeumokat; mert nem látott arra méltónak, hogy az ifjú képfaragót a kocsiban egy üléssel megkinálja, noha a napokban tikkasztó forróság volt, vagy pedig egy tányér levesre meginvitálja.”(19)
Meller Simon a kölcsönös ellenszenv kialakulásáért az eltérő társadalmi hátteret teszi felelőssé, hiszen egy katolikus főúr találkozott egy református közemberrel és Meller Simon szerint „A hideg ábrázat alá rejtett ellenszenv egész életre szólott s egyik oka lett Ferenczy tragédiájának.”(20) Az a feltételezés is felmerülhet azonban, hogy az ifjú Ferenczy egyszerűen nem keltette fel a gróf érdeklődését és egyszerűen csak nem törődött vele. A gróf Ferenczy másik mestere, Bertel Thorvaldsen, műhelyében is járt.
Az utolsó itáliai utazás, 1825 nyarán, egy dél-franciaországi úton belüli részutazás volt, ekkor csak Észak-Itáliát érintette a gróf. A piemonti adminisztrációval nagyon meggyűlt a baja, Lombardiáról viszont kellemes benyomásokat szerzett.
Piemontban először is a limone-i vámtisztekkel szólalkozott össze, akik megmotozták őt is és inasát is. A Napló ebben az esetben is összeveti az emberek viselkedését lakóhelyük természeti adottságaival és ezúttal anomáliát érzékel: „Az elképzelhető legvirágzóbb országban, mérsékelt égöv alatt, ahol a természet mindent kínál, ami az emberek jólétét, boldogságát emelheti: az előítélet, a babona, a pedantéria jéghideg kezének hátráltató szorítása fojtogat.”(21)
Széchenyit az a birodalmi identitástudat jellemezte fiatal korában, ami a lombardiai osztrák uralmat civilizatorikusnak láttatta vele, szemben a lázadozó olasz alattvalókkal, akik a fejlettebb osztrák vezetés nélkül képtelenek lennének ugyanazokat az állapotokat fenntartani.
Ha az ő naplója lenne az egyetlen forrásunk az 1820-as évek lombardiai osztrák uralmáról, nem értenénk, mi motiválhatott az ellen bármilyen ellenérzést is, ugyanis Széchenyi így ír róla: „A lombardiaiak mintha boldogok lehetnének az osztrák uralom alatt. Ez az uralom oly szelíd és engedékeny is, hogy az ember egészen kényelmesen és boldogan elviselheti.”(22)
Ezúttal már sok más külföldi tapasztalatával egybevetve dicsérte az észak-olasz tájat. „A táj, a fekvés, és a mezőgazdaság Lombardiában elbűvölt. – Most mindaz, amit hét évvel ezelőtt láttam, sokkal jobban tetszik: összehasonlítgatom a többi országgal, melyet láttam, és meggyőződésem, hogy nincs a világon szebb és településre alkalmasabb, mint a tavak Lombardiában, s mint Svájcnak, Szavojának és Piemontnak egy része!”(23) Milánó után Velencét is meglátogatta, majd Triesztben hajóra szállt és hazatért.
Az összes itáliai utazás, a sok mozaik-benyomás után Széchenyiben az az összbenyomás körvonalazódott, hogy Itália természeti adottságaitól el volt ragadtatva, de az olasz emberektől nem. Katonaként gyávának tartotta őket és a nemesekre haragudott, amiért nem fordítottak gondot műemlékeikre.
Nem szabad figyelmen kívül hagyni azonban, hogy nem sok olasszal került kapcsolatba, mert külföldiként többnyire külföldiek között mozgott, mindenekelőtt osztrák és angol diplomaták között és a felkeresett tudósok is és művészek közül is többen külföldiek voltak (Thorvaldsen, Gell). A műveletlen iskolamesterek, az ostoba szicíliai pap nem csoda, hogy nem kápráztatták el.
Kulturális szempontból ugyanakkor körültekintően megismerkedett Itáliával, ami tudatos törekvésének köszönhető. Számos részletet bemásolt naplójába John Chestwood Eustace 1815-ben írt útikönyvéből.(24)
Takács Mariánna tanulmánya Széchenyi és Itália kapcsolatáról egy kicsit leegyszerűsítően azt állítja, hogy fiatal korában csak a természetet tudta igazán értékelni és a történelem egyáltalán nem, a művészetek alig-alig érdekelték, és csak érettebb korára, az 1825-ös utazás idejére lett fogékony ezek iránt az értékek iránt. Remélem, a dolgozatomban sikerült bebizonyítanom, hogy ennél azért árnyaltabban szemlélte a világot már egész fiatalon, 1814-ben is.
Azzal viszont egyetértek, hogy az évek során egyre inkább bekerült figyelme fókuszába az irodalom, hiszen sokkal jobban megtanult olaszul a tizenegy év alatt.
Olasz gazdasági szakkönyveken kívül Itáliában sok szépirodalmi mű megvásárlásával is gazdagította könyvtárát: Vittorio Alfieri tragédiáival, Ludovico Ariosto Őrjöngő Rolandjával, Torquato Tasso Megszabadított Jeruzsálemével és a Dekameronnal is. Mint már szóba került, Canova volt a kedvenc szobrásza és kedvenc festői között is csupa olasz mestert tartott számon: Leonardo Da Vinci-t, Raffaello Sanzio-t, Michelangelo Caravaggio-t és Domenichino-t (Domenico Zampieri).(25)
Hivatkozások
- HERBERT VON EINEM: Nachwort. In JOHANN WOLFGANG GOETHE: Italienische Reise. München, C. H. Beck, 2007.
- A Napló részleteinek 2002-es kiadását használtam. SZÉCHENYI ISTVÁN: Napló. Szerk.: OLTVÁNYI AMBRUS. Bp., Osiris, 2002, (Millenniumi Magyar Történelem – Források)
- SZÉCHENYI ISTVÁN: Napló. Szerk.: OLTVÁNYI AMBRUS. Bp., Osiris, 2002, (Millenniumi Magyar Történelem – Források) p. 16.
- TAKÁCS MARIÁNNA: Hogyan látta gr. Széchenyi István Olaszországot. Bp., Officina, 1940.
- SZÉCHENYI ISTVÁN p. 21.
- SZÉCHENYI ISTVÁN p. 17.
- OPLATKA ANDRÁS: Széchenyi István. Bp., Osiris, 2005.
- SZÉCHENYI ISTVÁN P. 18.
- SZÉCHENYI ISTVÁN p. 19.
- SZÉCHENYI ISTVÁN P. 22.
- A cikkben csak azok a személyek szerepelnek első előforduláskor is utónév nélkül, akiknek csak a vezetékneve derült ki az elérhető forrásokból és szakirodalomból.
- SZÉCHENYI ISTVÁN P. 26.
- SZÉCHENYI ISTVÁN p. 40. (1817. május végi bejegyzés)
- SZÉCHENYI ISTVÁN p. 49.
- SZÉCHENYI ISTVÁN P. 51.
- SZÉCHENYI ISTVÁN P. 67.
- SZÉCHENYI ISTVÁN p. 86.
- SZÉCHENYI ISTVÁN p. 89.
- MELLER SIMON: Ferenczy István. 1792-1856. Bp., Athenaeum, 1905. Internetes kiadás: http://mek.niif.hu/05600/05644/html/index.htm#d1e1218 (elérés időpontja: 2011.12.14. 9:20)
- MELLER SIMON uo.
- SZÉCHENYI ISTVÁN pp. 326-327.
- SZÉCHENYI ISTVÁN P. 327.
- SZÉCHENYI ISTVÁN P. 328.
- JOHN CHESTWOOD EUSTACE: A Classical Tour through Italy in 1802. London, 1815.
- TAKÁCS MARIÁNNA i. m.
Képek forrása
http://www.ilgiornaledellarte.com/articoli/2011/9/110175.html
Felhasznált források és szakirodalom
- CSORBA LÁSZLÓ: Széchenyi István. Bp., Officina Nova, 1991.
- JOHANN WOLFGANG GOETHE: Italienische Reise. München, C. H. Beck, 2007.
- MELLER SIMON: Ferenczy István. 1792-1856. Bp., Athenaeum, 1905. Internetes kiadás: http://mek.niif.hu/05600/05644/html/index.htm#d1e1218 (elérés időpontja: 2011.12.14. 9:20)
- OPLATKA ANDRÁS: Széchenyi István. Bp., Osiris, 2005.
- SZÉCHENYI ISTVÁN: Napló. Szerk.: Oltványi Ambrus. Bp., Osiris, 2002.
- TAKÁCS MARIÁNNA: Hogyan látta gr. Széchenyi István Olaszországot. Bp., Officina, 1940.
Írta: Kelemen Ági
