Ha pogromról beszélünk, általában a második világháború előtti és alatti – javarészt a zsidó lakosság ellen – elkövetett atrocitásokra gondolunk. Persze – a jelenleg az Európai Unióba vágyó – civilizált arcot mutatni próbáló Törökország később sem tudta levetkőzni a területén élő etnikumoktól való félelmét.
Amikor a huszadik század első komolyabb népirtásában, amit a törökök az örmények ellen követtek el és sikeresen kiirtottak a legszerényebb becslések szerint is 500-800 ezer Törökország területén élő örményt az 1915-től 1917-ig tartó időszakban, kizárólag a Nagy Háborúban győztes nagyhatalmak határozott felhívására vontak felelősségre néhány elöljárót. Természetesen ítélet ezekben az ügyekben nemigen született, hogy is születhetett volna, hiszen a genocídium végrehajtói – az Ifjútörök mozgalom – az akkori vezetés támogatását élvezte. Törökország a mai napig sem ismeri el népirtásként a tényt és „csak” 2-300 ezer örmény lemészárlásáról beszél, ami ugye még nem népirtás… WTF?
A görög-török ellentét meglehetősen régi, bár az Oszmán Birodalom szárnyai alatt még békében élhettek együtt. A mindenkori török törekvés, hogy a Boszporusz európai oldalán is legyen egy kis Törökország azért sértette az egykori történelmi görög területeket.
Görögország 1830-ben nyerte el függetlenségét az Oszmán Birodalomtól kilenc évig tartó véres szabadságharcban és az a paradox helyzet állott elő, hogy a független Görögország 752 ezres népessége körülbelül az akkori Konstantinápoly lakosságával egyezett meg, és az oszmán területen maradt görögök létszáma ezt jóval meghaladta: körülbelül 2 millióan lehettek, ami majd’ háromszorosa volt az új, független Görögország lakosainak. Ezek a körülmények hosszú időre ki is jelölték a görög külpolitika irányát: a nemzetegyesítés politikáját.
Ezt segítette a későbbi területnyerések (Oszmán Birodalomtól, Nagy-Britanniától, Bulgáriától, lásd térkép), aminek végén, az I. világháború lezárást követően még Kis-Ázsiában is kaptak görög lakta területeket. Ekkor a török nacionalisták Mustafa Kemal Atatürk vezetésével megdöntötték az oszmán kormányzatot, majd legyőzték a görögöket, kiszorítva őket Kis-Ázsiából. Ekkor spontán lakosságcsere ment végbe a két ország között, százezrek tértek haza anyaországukba, elhagyva szülőföldjüket. Ezután a két ország stabilizálta kapcsolatait, ám a II. világháborúban és azt követő években az ellentétek újra kiéleződtek. A végső lökést 1955-re a ciprusi krízis adta meg.
1955 szeptemberében görögellenes tüntetéseket szerveztek Isztambulban és Izmirben. A török vezetés támogatásával a tömeg „megszállta” az utcákat, lerombolta a görög lakóházakat, boltokat, iskolákat, kórházakat és kifosztotta azokat. A görög katolikus templomok és temetők is a fő célpontok közé tartoztak, a muszlim többségű Törökországban a keresztények azóta sem kívánatosak. A török kormány megtagadta a görög kisebbség védelmét, ezért sokak kénytelenek voltak elhagyni lakóhelyüket. A kormány és sok szakszervezet gondoskodott róla, hogy a pogrom szisztematikus legyen és a lehető legnagyobb pusztítással folyhasson le.
Napokkal korábban beépített emberek járták végig a várost és a görög boltokra, házakra fehér keresztet rajzoltak, hogy a tömeg csak a kijelölt épületeket ostromolja meg. A kormány által előkészített teherautókat állítottak az utcasarkokra, hogy ezeket az adott jelre a fő provokátorok nyissák és a tömegnek szétoszthassák a bennük lévő ütlegeket, feszítővasakat, csákányokat, gyújtófolyadékokat, stb.
Majd szeptember 6-án a lapok közlik, hogy a szeretett vezér, minden törökök néhai atyja, Atatürk házánál bomba robbant, amiért ki nem találjátok, hogy kik a felelősek. Nem, nem a norvégok, hanem a görögök. Micsoda véletlen nemde? A már előkészített provokációra éppen aznap szolgáltattak indokot. Honnét is ismerős ez a történet?
Természetesen a feldühödött tömeg jött látott és tette a dolgát. A személy és teherfuvarozók szakszervezete (nem vicc) szervezetten három hullámban szállította a helyszínre az erőszakra vágyó nagyérdeműt. Az első hullám dolga volt betörni és bántalmazni, elűzni a lakosokat, tulajdonosokat, a másodiké az ingóságok kifosztása és utcára szórása, a harmadiké pedig az épület felgyújtása (ezt az értékesebb, hasznosítható belvárosi épületeknél szíveskedtek mellőzni, de a templomoknál nem finomkodtak).
A karhatalom nem lépett közbe, de jelenlétüknek köszönhető, hogy kb. 13-16, más források szerint 36 halálos áldozattal járt „mindössze” a pogrom. A rombolás mértékét jelzi, hogy 5317 görög (mellette kevés örmény és zsidó) tulajdont, köztük 4214 lakást, 76 keresztény vallási épületet (köztük ‘für alle Fälle’ egy zsinagógát), 23 iskolát, 110 hotelt, 27 gyógyszertárat és rendelőt pusztítottak el, tettek lakhatatlanná/használhatatlanná. A keresztény temetőket feldúlták, a holttesteket a nyughelyükről kihúzták.
Az Izmirben állomásozó NATO csapatok olyan parancsot kaptak az európai főparancsnokságról, hogy ne avatkozzanak közbe, ez Törökország belügye. Így – kis túlzással – végignézték, ahogyan egy NATO-tagország lakosai egy másik szintén NATO-tagország etnikumát meggyilkolják, elűzik, tulajdonukat elrabolják.
Az eseményről készült fotókból nézhettek meg néhányat a galériában, ezek Törökországban nem jelenhetnének meg:
A pogrom elérte célját az isztambuli görög populáció nagy része pánikszerűen elhagyta a várost. A grafikonon jól látható a csökkenés. A 20. század eleji 350 ezerről az 1990-es évek közepére csaknem kimutathatatlan mértékűvé vált a görögök száma Isztambulban.
Az 1955. szeptemberi görögök elleni pogrom – ahogyan az örmény népirtás is – tabutéma Törökországban. Az isztambuli események 50 éves évfordulóján 2005-ben a fenti fotókból rendezett kiállítást is szélsőséges nacionalisták zavarták meg, a képeket a földre szórták, rájuk tapostak, hazugságnak és túlzásnak bélyegezve az akkori események negatív megítélését.
A mai „modern” Törökország területén élő etnikumok aránya még mindig eléri a 26%-ot(!), több, mint 18 millió főt (erről mellékeltem egy etnikai térképet is, szándékosan török nyelvűt, nehogy félrevezetéssel vádolhasson bárki). Mivel a születési ráta az ország keleti felében élőknél jóval magasabb, mint a nyugati, török lakta vidékeken, az arány évről-évre romlik. Ráadásul a Szíriából menekültek száma is kétmillióra rúg. Szóval ideje egy újabb népirtásnak (azaz miket beszélek, néhány százezer fő még nem népirtás). A demokratikus intézmények lebontása, a cenzúra és a szisztematikusan kiépített diktatúra kedvezni fog az eseményeknek, amik valószínűleg úgy kezdődnek majd, hogy ők csak visszalőnek…
[hirlevel]
