A fővárosi rendőrség államosítása és a Thaisz – korszak (1873-1884)

A fővárosi rendőrség történetében rendkívül fontos az 1873-1881 közötti időszak. Ennek az időszaknak két törvény ad keretet: az 1872. évi XXXVI. törvénycikk, ami Pest, Buda és Óbuda egyesítését mondja ki, valamint az 1881.évi XXI törvénycikk a Budapest fővárosi rendőrségről. A városegyesítési törvényben a 20.§ és a 21.§ foglalkozik a rendőrséggel:

”20.§ A fővárosi törvényhatóság területén a rendőrséget egységes szervezettel az állam „fővárosi rendőrség” neve alatt saját közegei által kezeli. A törvényhatóságnak helyrendőri ügyekben való szabályalkotási joga érintetlen marad.

21.§ Az államilag kezelendő fővárosi rendőrségnél a tulajdonképeni rendőri müködés a rendőri biráskodástól külön választandó. A rendőri müködés szervezete, ennek a fővárossal szomszédos területekre is kiterjesztése, és azon arány és módozatok iránt, melyek szerint a fővárosi törvényhatóság a költségekhez járulni fog, a belügyminister a rendőri biráskodás iránt a bel- és igazságügyi ministerek törvényjavaslatokat fognak az országgyülés elé terjeszteni.

Azon esetre, ha a főváros egyesitéséig ezen a fővárosi rendőrségről szóló törvény meg nem alkottatik, a tényleges egyesités napjától kezdve a rendőrség végleges rendezéseig a főváros jelenlegi rendőri közegei közvetlenül a belügyminister hatósága alá helyeztetnek, a ki a rendőri közegek feletti fegyelmi joggal, valamint kinevezésük és előmozditásuk jogával ruháztatik fel és felhatalmaztatik, hogy a rendőri ügyekben való felebbezést a fővárosra nézve ideiglenesen szabályozza. A rendőrség költségeit illetőleg a fővárosokban e czélra 1872. évben forditott összeg ideiglenesen a kincstárnak megtéritendő az egyesitett főváros által és átalánykép a belügyminister költségvetésébe felveendő.

A fővárosnak a helyi rendőrségre vonatkozó szabályait és határozatait a rendőrség végleges szervezéséig az állami rendőrség lesz köteles végrehajtani.”

Bár a törvény szövege egyértelműnek tűnik a rendőrség történetével foglalkozó könyvek más-más időpontot tekintenek a rendőrség államosításának. Az 1909-ben megjelent „Közbiztonság almanachja 1910 évre” szerint az 1881-es évet kell az államosításnak tekinteni, mert az ekkor megjelent törvény alapján hozták létre a Székesfővárosi Magyar Királyi Államrendőrséget. Tisza Miksa nem foglalkozik a kérdéssel, csak annyit említ meg, hogy az állam a rendőrséget 1873. december 15-én vette saját kezelésbe. A Borbély Zoltán és dr. Kapy Rezső szerkesztésében megjelent „A 60 éves magyar rendőrség” című könyv az 1881-es időpontot tekinti a rendőrség tényleges létrejöttének. A Baksa János által szerkesztett „Rendőrségi almanach” hangsúlyozza, hogy az 1873-as évet kell az államosítás évének tekinteni, mert amellett, hogy a törvény szövege egyértelmű, maga az állami rendőrség is ezt tekinti alapítása évének. Valamint még kiemeli azt is, hogy az 1873-1881 közötti átmeneti időszak alatt a fővárosi rendőrséget, mint állami rendőrséget kezelték. A modern történettudomány is az 1873-as évet tekinti a rendőrség államosításának. Katona Géza szerint mindenképpen az 1873-as év az államosítás időpontja de felhívja a figyelmet arra, hogy semmilyen szerkezeti változás nem követi ezt egészen az 1881-es rendőrségi törvényig. Ernyes Mihály is ezt az évszámot adja meg a rendőrség történetével foglalkozó műveiben. Az 1995-ben megjelent „A fővárosi rendőrség történet 1914-ig” című könyv, ami a rendőrség történetéről eddig készült legátfogóbb monográfia első kötete, is ezt tekinti az államosítás évének.

A Belügyminisztérium készítette elő a városegyesítési törvényt. Az egyesítési törvény mellett elkészítettek egy törvényjavaslatot a rendőrségről is. A korabeli parlamenti gyakorlatban a törvényjavaslatokat sürgősségi szempontból három osztályba sorolták. A Belügyminisztérium két törvényjavaslata közül a főváros rendezéséről szólót sorolta első helyre, a rendőrségi törvény csak a második helyre került. A viták során a minisztérium részéről az hangzott el érvként, hogy a fővárosban a jelenlegi állapotok tarthatatlanok Pest, Buda és Óbuda rendőrségét egyesíteni és modernizálni kell. Ez a testvérvárosok erejét meghaladná. A felelősség kérdése kapcsán hozták fel érvként, hogy az állami kezelésű rendőrségért a belügyminiszter felel és nem egy 400 önkormányzati képviselőből álló testület. A rendőrségről szóló vitában négy álláspont alakult ki. A kormány álláspontja, ami szerint rendőrséget államosítani kell, és a törvényjavaslatot mielőbb benyújtja. A második álláspont annyiban tért el, hogy a fővárosi rendőrséget a rendőrségi törvény életbe lépéséig a Belügymisztérium fennhatósága alá helyezi. A harmadik álláspont szerint a rendőrségi törvénynek és a fővárost rendező törvénynek egyszerre kéne életbe lépnie. A negyedik álláspont szerint a rendőrség maradjon önkormányzati kézben. Az államosítást ellenzőkben félelmet váltott ki az, hogy a főváros rendőrségi ügyeit az állam kezelje, mert ebben az első lépést látták a rendőrállam bevezetésére. Feltételezték, ha az állam veszi át a rendőrség irányítását, akkor a kormány saját politikai céljaira fogja felhasználni azt. Nehezményezték azt is, hogy a rendőrséget az állam irányítja, de a fővárosnak is hozzá kell járulnia a működési költségekhez. Abban mindannyian egyetértettek, hogy az akkori helyzet tarthatatlan. A rendőrség nem tudja ellátni feladatát, és nem felel meg a kor követelményeinek. A képviselők jól látták az új követelményeknek megfelelő rendőrség létrehozásának nehézségeit, és látták azt is, hogy az államosítástól nem várhatnak csodát. A rendőrség teljes átszervezése szükséges. Abban is egyetértettek, hogy a legfontosabb a szakmai oktatás-képzés kidolgozása mellett a szakma presztízsének és a rendőrség tekintélyének növelésére van szükség. Ehhez sok idő kell.

1868-tól kezdve az ország egész területén rossz volt a közbiztonság. Az országban rablóbandák garázdálkodtak, különösen az Alföldön és az ország déli részén, a Dunántúlon és a Déli-Kárpátokban is. Természetesen, a rendőrség állami irányítás alá vonásában politikai szempontok is szerepeltek. A kiegyezés után vetődött fel a közigazgatás átszervezése, ami a megyék rovására történt, a központi hatalom megerősödése mellett. A rendészet állami irányítás alá kerülése a megyékkel szemben a központi hatalmat erősítette, mert korábban a rendőrségek megyei irányítás alatt álltak. A kiegyezés után a rendészeti feladatokat a kormány a Belügyminisztériumra bízta. Rendészeti feladatokkal a Belügyminisztérium három osztálya foglalkozott: a XI., XII., XIII. ügyosztály. A XI. ügyosztály volt az államrendőri osztály, amihez az állambiztonsági feladatok tartoztak. A XII. ügyosztály volt a közbiztonsági osztály, ami a személy és vagyonbiztonsággal foglalkozott. A XIII. ügyosztály a közrendészeti osztály volt, ez a körözéseket és az útlevélügyeket intézte. A Belügyminisztérium feladata lett volna egy tervezet kidolgozása a rendőrség átszervezésére és modernizálására, de erre a politikai viták, valamint pénzügyi okok miatt nem került sor. A tarthatatlan közbiztonsági helyzet javítására a kormány királyi biztosok kiküldését határozta el. A biztosok intézkedései nem csak a bűnözők, hanem a megyék ellen is irányultak és módszereik kegyetlensége általános felháborodást váltott ki. A királyi biztosok célja nem csak a közbiztonság javítása volt, hanem az elrettentés is. A királyi biztosok tevékenysége eredményeként a közbiztonság valóban javult, de ez a kincstárnak 162 000 forintjába került.

Az 1872. évi XXXVI. törvénycikket 1872. december 22-én szentesítették, és december 23-án hirdették ki az országház mindkét háza előtt. A rendőrségre a törvény 20-21§ vonatkozott. Kimondta a rendőrség állami kezelésbe vételét, helyi rendőri ügyekben meghagyta a törvényhatóság szabályalkotási jogkörét. Amíg a rendőrségi törvény meg nem születik, addig a belügyminiszter fennhatósága alá kerül. A törvény 21.§ pedig elhalasztotta a rendőrségre vonatkozó törvények egész sorát és a rendőrség jövőjét csak lehetőségek formájában körvonalazta. A belügyminiszteri fennhatóság azt jelentette, hogy a belügyér kapott döntési jogot a kinevezések, előléptetések, fegyelmi ügyek terén, ő szabályozta ideiglenesen a rendőri ügyekben való fellebbezést.

Fontos kérdés volt a rendőrség költségvetése főleg, mert létszámát emelni kellett. A törvény kimondta, hogy a fővárosi önkormányzat az 1872 során a rendőrségre fordított költséget a kincstárnak térítse meg, a Belügyminisztérium a pluszköltségekre, pedig pótköltségvetést kapott. A helyi rendőri ügyek megoldása is ideiglenes volt, mert az önkormányzat rendeleteit is az állami rendőrség hajtotta végre. Az 1873-1881 tartó időszak egy átmeneti időszak volt. Nem voltak tisztázva alapvető szervezeti kérdések, a rendőrség már nem tartozott a városi törvényhatóság alá, de nem volt világos, hogy mit is kell pontosan államrendőrség alatt érteni. Azt mindenki elismerte, hogy a rendőrséget jelentősen fejleszteni kell, de megoldatlanok voltak a szervezés, a szabályozás és a működtetés kérdései. Bizonytalanok voltak a bevételi, a fenntartási és a működési költségek is.

Ilyen körülmények között kezdődött meg a fővárosi rendőrség átvétele az 1872. évi XXXVI. törvénycikk alapján. Érdekes, hogy a 1886-ig kibocsátott belügyminisztériumi rendeletek nem a rendőri ügyekkel foglalkoztak (néhány körözést leszámítva), hanem főleg közigazgatási kérdéseket érintettek (adóügyek, nacionalizmus, antiszemitizmus). A rendőrség működési körét, tehát a gyakorlat szülte, azt szabályozó rendeletek nem léteztek (kivéve a városi rendeleteket, amik városonként eltérőek voltak).

A Belügyminisztérium rendőri osztályát Jekelfalussy Lajos vezette, őt bízták meg a rendőrség átvételével miniszteri biztosként. Jekelfalussy 1870-ben került a Belügyminisztériumba Rajner Pál belügyminiszter támogatásával. Korábban Gyöngyös járás főszolgabírója volt, három évig volt Miskolc polgármestere, majd egy évig Borsod megye főszolgabírója volt, 1865-ben választották országgyűlési képviselővé, 1867-től miniszteri titkár volt a Vallás és Közoktatásügyi Minisztériumban.

A főváros főkapitányának Thaisz Eleket nevezték ki. Thaisz megítélése mind a kortársak, mind az utókor körében igen ellentmondásos. Pályafutását 1848-49-ben kezdte városi tanácsnokként, 1861-1873-ig a Pest városi rendőrség főkapitánya volt. A 70-es évek közepéig rendkívül fontos és pozitív szerepe volt a fővárosi rendőrség fejlesztésében, modernizálásában, 1870-ben ő hozta létre és működtette a főkapitányi hivatalt. A későbbiek során a feladatok túlnőttek rajta, egyre több hibát követettel, több támadás is érte a városi önkormányzat és a sajtó részéről, 1878. december 31-én e bécsi Belügyminisztérium tett ellene panaszt, mert a főkapitányságról bizalmas rendőri ügyek szivárogtak ki, Thaisz öt nap alatt tisztázta önmagát és a főkapitányságot a vádak alól. Már Pest város rendőrkapitányaként is konfliktusa volt a városi önkormányzattal, mivel a kormányzat felé építette kapcsolatait, és a városi tanács rendelkezéseit nem vette kellőképpen figyelembe. Hibáit sokáig ellensúlyozták erényei, legfőképpen erélyessége és alapossága, amit a munkás kérdésben tanúsított. A főkapitány a 70-es években bírta a kormányzat bizalmát annak ellenére, hogy a rendőrség visszaéléseivel, túlkapásaival több parlamenti interpelláció is foglalkozott.       

A rendőrség állami kezelésbe vétele előtt összegezték mindazt, ami rendőri területen ez idáig történt. Az összegzés tartalmazta a rendőrség létszámára, az általuk használt helyiségek számára, a rendőrség költségeire, a rendőrök bérezésére, a tevékenységére vonatkozó szabályokat, adatokat.

Az átadott rendőrség pénzügyi helyzetét a bizonytalanság jellemezte. A Belügyminisztérium a három város kimutatásai szerint összesítette a városok hozzájárulásait a rendőri költségekhez. Ez alapján Pest város havi 27000 Ft-tal, Buda havi 4000 Ft-tal, Óbuda pedig havi 530 Ft-tal járult hozzá a rendőrség költségvetéséhez, ezt az összeget a városoknak 1873-ban kellet befizetniük. Az állam az 1873-as évre havi 33630 Ft-ot irányzott elő a rendőrségi költségekre. Az előirányzott összeg és a városok által befizetett összeg közti különbség évi 25000 Ft volt, ehhez jöttek még az államrendőrség olyan költségei, amivel az átvétel előtt a Belügyminisztériumban nem számoltak.   

A Belügyminisztérium az átvétel előtt tájékozódni kívánt a rendőri állományról is, ezért Jekelfalussy részletes jelentést kért a három főkapitánytól az állományról. A jelentés tartalmazta a fontosabb személyes adatokat, a rendőrségnél eltöltött időt, a nyelvismeretet. A főkapitányok értékelték a kötelességteljesítést, a rendőri képességeket. A rendőri képességek közül ebben az időben a legfontosabb az volt, hogy a rendőr tudjon pontos jelentést írni. Végül az állam az összes rendőri személyzetet átvette, ugyanazokkal az illetményekkel, mint amit az államosítás előtt kaptak. Az alkalmatlanok elbocsátása csak az 1881-es rendőrségi törvény bevezetése után történt meg. Az elbocsátások nem nagy számban és végkielégítés mellett történtek.

Pest város rendőreinek jövedelme 1873-ban

Korábban már említettem, hogy a Belügyminisztérium a rendőrséget 1873. december 15-én vette állami kezelésbe fővárosi rendőrség név alatt. A fővárosi rendőrség szervezete 1873-ban még csak a kialakulás kezdeti szakaszában volt. A rendőrség működése nem volt szabályozva, ebben az időszakban kevés ezzel foglalkozó miniszteri rendelet, utasítás született. A rendőrség helyi rendőri ügyekben átmenetileg végrehajtó jogkört kapott, ez konfliktusokhoz vezetett a városi közigazgatással. A főváros számára fenn nem tartott összes rendőri ügyben a fővárosi rendőrség volt illetékes intézkedni, mint első fokú rendőri hatóság. 1873. december 18-án Thaisz főkapitány utasítást kapott Jekelfalussytól, ami tizenkettő pontban összefoglalta a rendőrfőkapitány hatáskörét, illetékességét, kötelességét. A belügyminiszteri rendeleteket a főkapitány kapja meg, jelentéseit a belügyminiszternek terjeszti fel. A tiszti és szolgaszemélyzet, valamint a rendőrségi állomány a főkapitány alá volt rendelve. Ő kezelte a személyzet nyilvántartását és a rendőrök beosztását, ő dolgozta ki az egész fővárosra érvényes szolgálati tervet, amit a miniszterhez kellett felterjesztenie.

A főkapitánynak munkáltatói jogai is voltak, minden személyzeti ügy az ő hatáskörébe tartozott, ő vette fel és bocsátotta el a rendőröket és a szolgákat, a változásokról a minisztert felterjesztésben kellett tájékoztatnia. A megüresedett tiszti helyek betöltésére ő írt felterjesztést a miniszterhez.

A fővárosi rendőrség összlétszáma (Pest, Buda, Óbuda együtt) a rendőrség állami kezelésbe vétele során (1873)

A főkapitány ellenőrizte a rendőri hivatalokat, közegeket, eljárásokat. Sürgős esetekben a főkapitány intézkedhetett saját felelősségére. Ő engedélyezte a gyűléseket, amiről tájékoztatta a minisztert és a főpolgármestert is. Feladata volt, hogy a politikai és munkás egyletek működéséről időnként jelentést tegyen. A főkapitány hatáskörébe tartozott továbbá az útlevelek véleményezése, a mutatványok engedélyezése és a lőpor és hasonló szerek utalványozása. A karhatalom kirendeléséről sürgős esetekben maga a főkapitány saját hatáskörében dönthetett, de egyéb esetben azt a Belügyminisztériumtól előre kellet kérni, és alkalmazásáról jelentést kellett írni. A főkapitány terjesztette fel a rendőrség fizetését és költségeit és a következő hónap költségvetését a belügyminiszternek.

A 70-es években igen lassan haladt előre a rendőrség szervezése és a szervezési elképzelések konkretizálása. A Belügyminisztérium érdeke változatlanul egy országos hatáskörű állami rendőrség létrehozása volt. Ezt támogatták a vidéki rendőrségek is, de ellenezte az ellenzék és az önkormányzatok, mivel a központi hatalom befolyásának további növekedését látták benne. Az 1875. évi költségvetés előkészítése során a Belügyminisztérium 2 millió forintot szánt az országos államrendőrség felállítására, de ez a tervezet végül nem valósult meg. 1876-ban a fővárosi rendőrség kettős alárendeltség alá került. A főkapitányt alárendelték a városi közigazgatási bizottságnak is, ez azt jelentette, hogy a kormányzat a rendőrséget nem katonai, hanem polgári intézménynek tekintette.

A rendőrség szervezésében első állomásnak tekinthető az 1879. évi XXVIII. törvénycikk, ami a rendőrség keretein belül felállította a bejelentési hivatalt, és felhatalmazta a belügyminisztert, hogy a bejelentési kötelezettséget kiterjessze a fővároson kívül más városokra is. A rendőrség szervezése az 1880-as években gyorsult fel. A Belügyminisztérium büntető törvénykönyv életbe léptetését célzó törvényjavaslatot dolgozott ki. A 80-as években több javaslat is született a rendőrség szerevezésére, mind a főkapitány, mind a Belügyminisztérium részéről. Mindegyik javaslat két alapvető területet különböztetett meg. A bűnüldözést és a közrend, közbiztonság védelmét. Ezeket a javaslatokat később felhasználták az 1881-es rendőrségi törvényben. Elkészült a rendőrség részére összeállított szabályzat, belügyminisztériumi állásfoglalás született a rendőrségi tisztviselők bíróság elé idézéséről, utasítás szabályozta a felügyeleti szolgálat ügyrendjét. 1881-ben kezdték kidolgozni a rendőrség fegyelmi szabályzatát, és fegyelmi bizottság felállítását tervezték. 1881-es év legjelentősebb eseménye kétségtelenül az 1881. évi XXI. törvény parlamenti elfogadása. Ez a törvény volt az első komoly lépés a modern rendőrség megteremtésére, de hatása csak 1884-ben kezdett érződni Thaisz Elek távozása után.

A 70-es években a rendőrség napi munkájáról pontos képet kapunk a napi jelentések alapján. A napi jelentéseket kerületenként állították össze, és a főkapitányságon összesítették. Ezeket a napi jelentéseket a főkapitánynak kellet minden nap délután egy óráig a Belügyminisztériumba juttatnia. A napi jelentések 1874-től maradtak fenn. A fontosabb rendőri eseményeket tartalmazták: letartóztatások számát, okát, rendőri intézkedést, de belekerültek az öngyilkosságok, gyilkosságok, hirtelen halálesetek és a közlekedési balesetek is. A napi jelentések nem részletezőek de sok a közbiztonságra és a bűnügyi helyzetre vonatkozó adat megtalálható bennük és számos társadalmi probléma is tükröződik ezekben az iratokban. A 70-es években naponta 70-80 embert tartóztattak le, ez a szám 1877-re napi 90-100-ra emelkedet, majd az évtized végére újra csökkent. Nyáron a letartóztatások száma 25-30%-kal volt magasabb, mint ősszel vagy télen: A letartóztatások oka legtöbbször a lopás volt, de szerepelt köztük rendzavarás, csendháborítás, utcai verekedés, részegség csavargás, koldulás. A 70-es években a Józsefvárosban, a Terézvárosban és a Belvárosban, valamint a Lipótvárosban történt a legtöbb bűncselekmény. Az öngyilkosságok módjából következtetni lehet az öngyilkosok társadalmi helyzetére. Az alsóbb társadalmi rétegekre az akasztás és a Dunába ugrás volt a jellemző. A középosztályra és a felsőbb társadalmi rétegekre a lőfegyverrel elkövetett öngyilkosság és a vérerek felvágása volt a jellemző.

Az 1870-es években a rendőrség mindennapi tevékenységének jó részét három feladatkör tette ki: a munkás és szocialista mozgalmak megfigyelése és az ehhez kapcsolódó rendfenntartás, valamint a koldulás és a prostitúció visszaszorítása.

A munkás mozgalom a Párizsi Kommün után Kelet-Európában is felerősödött. A rendőrség engedélyezte a munkásegyletek alapszabályait, emellett a rendőrségnek be kellett nyújtani a munkás gyűlések programját, amitől nem lehetett eltérni, és ezek a rendezvények rendőri felügyelet mellett zajlottak. A Belügyminisztérium mindent megtett a munkások szervezkedésének akadályozására, zaklatta a munkásvezetőket, nehézségeket okozott a szakegyletek alapszabályainak engedélyezése kapcsán akadályozta, vagy betiltotta a szocialista sajtótermékek terjesztését az országban. A szocialista mozgalmakkal szembeni kemény fellépésnek is köszönhette a főkapitány, hogy élvezte a kormányzat teljes bizalmát. Ez ugyanakkor nem tetszést váltott ki egyes ellenzéki körökben és a sajtóban. Országgyűlési interpellációkban is támadták a rendőrséget a szocialistákkal szembeni embertelen bánásmódért. 

A koldulás döntően társadalmi probléma volt. Ezzel egy olyan társadalmi problémának a megoldását várták a főkapitánytól, amit nem lehet csak rendészeti intézkedésekkel megszüntetni. Mind a belügyminiszter, mind a városi vezetés részéről erős nyomást gyakoroltak Thaiszra, hogy teljesen számolja fel az utcai koldulást. 1876-ban született egy főkapitányi rendelet, ami intézkedett az utcai koldusok és munkakerülők letartóztatásáról. A budapesti illetőségűeket az illetékes kerületi elöljáróságoknak adták át, a vidékieket, pedig kitoloncolták a fővárosból. A koldus ügy jelentős rendőri erőt kötött le, de a szigorú intézkedések nem voltak hatásosak, az utcai koldulást nem sikerült megszüntetni.

A koldulásnál nagyobb problémát jelentett a prostitúció. A prostituáltak ügyét a rendőrség a koldusokéhoz hasonlóan nem tudta megoldani. Az 1870-es években a bordélyházakat a budapesti főkapitány engedélyezte. Engedélyt nehéz volt kapni, mivel a főváros nem akart több bordélyházat, sőt a meglévők egy részét bezáratta, vagy áthelyeztette. A bordélyügyi szabályzat szigorú volt. Iskola közelében nem lehetett bordélyház, az ablakokat le kellett függönyözni, nem lehetett hangoskodni, közbotrányt okozni, a prostituáltak csak a házon belül folytathatták tevékenységüket. A prostituáltak türelmi bárcáját is a rendőrség állította ki. A rendőrség feladata volt a bordélyházak ellenőrzése és a leánykereskedelem, valamint a titkos prostitúció felszámolása. A főkapitányra ebben az ügyben is nyomást gyakorolt a Belügyminisztérium és a közvélemény, valamint a városi önkormányzatok. Thaisz kénytelen volt személyesen is sokat foglalkoznia prostitúcióval. Az önkormányzatok és a polgárok is fel akarták számolni a prostitúciót, így sokszor tettek túlzó, vagy hamis bejelentéseket. A polgárok vádjait a bordélyházakkal és a kéjnőkkel szemben a rendőrségi nyomozás sokszor megalapozatlannak találta. A főkapitány jelentése szerint a kerületi elöljáróságok többször is túllépték a hatáskörüket, és feleslegesen zaklatták a bejelentett kéjnőket, ennek következtében egyes kerületekben nőtt a titkos prostituáltak száma. Valószínűleg ezek az ügyek is hozzájárult, ahhoz hogy Thaisz Eleket a sajtó többször is korrupcióval vádolta, de a vádakat soha nem tudták bizonyítani. A prostitúció rendőri kezelése csak tüneti lehetett, mert a terjedését befolyásoló okok messze túlmutattak a rendőrség kompetenciáján és hatáskörén.

A rendőrség munkája a 70-es években igen sokoldalú volt. A rendőrök napi 24 órás szolgálatot láttak el, lóversenyeken, fogaskerekűeknél, a Városligetben, a Margitszigeten és a Duna mindkét partján rendfenntartást végeztek. Felügyeltek a nagyobb népünnepélyeknél, a tüntetéseknél, a népgyűléseknél, az országgyűlésnél, temetéseknél. A rendőrségnek feladatai voltak az országos és heti vásárokon, a vesztegzáraknál, árvíznél, házak összeomlásánál. A rendőrök napi piacfelügyeletet is elláttak, ők vitték ki az idézéseket, ők kísérték a foglyokat. A rendőrségnek mindezt folyamatos létszámproblémák mellett kellett megoldania. 1873-ban a rendőrség 647 embert foglalkoztatott, még az 1870-es évek során ez a létszám 649 főre emelkedett. A 649 emberből 60 a központban dolgozott, naponta 59-en voltak szabadságon, tehát mindezt a munkát mindössze 530 ember végezte. A létszám sokáig nem emelkedett 1878-ban is még csak 651-en dolgoztak a rendőrségen, az 1881. évi XXI: tc. 882 fős rendőri létszámot hagyott jóvá, de Thaisz főkapitánysága alatt a létszám soha nem érte el a 882 főt. A kis létszámú rendőrségnek nagy és jelentősen tagolt területen kellett a rendet fenntartania. A fővárosi rendőrség által felügyelt terület ekkor 19380 hektár volt 370767 lakossal. Az európai nagyvárosok közül egyedül a londoni rendőrség területe volt nagyobb, a bécsi és a berlini rendőrség területe is kisebb volt a budapestiénél. Budapesten tehát kb. 600 lakosra és 31 hektárra jutott egy rendőr, 7500 lakosra pedig egy polgári biztos. A terület tagoltságában, pedig egyedül Bécs múlta felül. Budapesten 2092 közterület volt (834 utca, 1132 út, 85 tér, 19 köz, 14 lépcső, 8 rakodópart), Bécsben 2287, Berlinben 889 közterület volt.

A rendőri tevékenység legfontosabb területéről kevés forrás maradt fenn. A korabeli sajtó ugyan ismertette a fontosabb bűnügyeket, de csak a törvényszéki tárgyalásokra koncentráltak és nem a rendőri nyomozásra. A fővárosi rendőrség a 80-as évekre állandó bírálat tárgya lett. Kiderült, hogy a bűnüldöző polgári biztosok szerepet játszanak a korrupcióban és a bűnözésben. A bíróságok egyre nagyobb számban foglalkoztak a polgári biztosok ügyeivel: zsarolásban való részvétellel, pénzhamisítással, korrupt polgári biztosok letartóztatott bűnözőket szöktettek meg a rendőri őrizetből, valamint általános volt a vesztegetés. Erre az időszakra jellemző, hogy növekszik a vagyon elleni bűncselekmények száma. A rendőri bűnözés is ezen a területen jelentkezett.

Thaisz Elek pályafutása végül egy látványos hibával zárult. 1884. szeptember 27-én az Operaházi évad megnyitóján tüntető tömeg rohanta meg a meghívott vendégeket és legázoltak egy pesti nagyiparost. A megnyitón a király is részt vett és rosszallását fejezte ki a rendőrség tehetetlensége miatt.   

A korrupciós ügyek, interpellációk mellett ez is hozzájárult ahhoz, hogy 1894. november 7-én vizsgálat indult Thaisz ellen. A vizsgálat alatt Jekelfalussynak minden jelentést és ügyet felül kellett vizsgálnia és a főkapitány minden parancsát ellen kellett jegyeznie. Thaisz ezt nem sokáig bírta és nyugdíjba vonult. A főkapitányság vezetését Jekelfalussy és Pekáry József főkapitány helyettes vette át ideiglenesen. A Thaisz elleni vizsgálat 1895. március 11-ig tartott. A vizsgálatot megnehezítette, hogy Thaisz idejéből nem maradtak iratok, hiteles adatok. Ezeket valószínűleg a bűnös tisztviselők, alkalmazottak semmisítették meg. Ezzel zárult le a fővárosi rendőrség első korszaka. Thaisz Elek nyugdíjba vonulása után a máriabesnyői kapucinusok kolostorába vonult vissza, ott is halt meg mindenki által elfeledve.